A szombat esti buli után, mikor is Andiék tették nálunk tiszteletüket, és végre szomszédságtól, és ezáltal  korlátozásoktól mentes, felszabadult estét tölthettünk együtt, borsólevest, rakottkrumplit, és kakaós sütit eszegetve… szóval a szombat esti buli után vasárnap későn ébredtünk. Ahogy egy rendes vasárnap reggelhez illik. A kiadós reggelit követően (amit nagyrészt Peti fogyasztott el), 11 óra tájékán kocsiba ültünk, és elindultunk valamerre. Merthogy nem tudtuk, hogy hova is tartunk, csak az irányt lőttük be. A gyerekek kocsiba szunnyadásától tartva még az egyórányira lévő Chateau d’Oex-ig sem utaztunk, hiszen utunkba akadt Moléson hegye.

Mint kiderült, ez egy igen kedvelt, sokak által látogatott sí, illetve túra-paradicsom… mikor mi.
Funiculairrel mentünk fel az 1100 m magasságban fekvő (pont, mint az előző lakhelyünk, Les Paccots) Moléson-sur-Gruyérey-ből 420 métert, Plan-Francey-ig. Ott aztán a túlzsúfolt siklóból áttelepültünk a téléphérique-be (kabinos felvonó), ami felrepített minket a felhőkbe burkolózott, több, mint 2 km magas Le Moléson csúcsára.

Szerencsétlenségünkre szó szerint felhőkbe burkolózott a hegytető, így hiába caplattunk föl a törpékkel a 2055 méteren lévő kilátóig, jóformán az orrunkig sem láttunk.

A késő őszi hidegben kezünk-arcunk majd lefagyott, így bemenekültünk a hegytető éttermébe. Az isteni illatoknak (fondue) fittyet hányva kortyolgattuk el a kakaó, és tejeskávé adagunkat, majd ismét felkerekedtünk, hogy visszakecmeregjünk a kocsihoz.

Szerencsére, vagy “ezamiformánk” alig 100-150 méterrel lejjebb érve már szikrázó napsütéses idő köszöntött ránk (persze a hegytetőt is elhagyták a felhők, kristálytiszta kilátást nyújtva az éppen körbetekinteni szándékozó turistáknak).

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Innentől Kingus helyenkénti hisztijétől, nyafijától eltekintve majdhogynem sima út vezetett lefelé. Azért persze simának a legnagyobb jószándékkal sem lehetne nevezni… sziklákon, kavicsokon, göröngyökön kellett át vezetett az utunk, hol könnyebb, “Kingátnyakbancipelős”, hol kicsit rázósabb terepen, de tulajdonképpen valóban zökkenőmentesen jutottunk vissza a faluba.

 

 

 

 

 

 

 

 

A 900 m aláereszkedést 4 és fél óra alatt tettük meg. Apa marha sokat cipelte kicsi lányát a nyakában (így ma rettentő izomlázzal ment munkába), ami sokkal jobban megviselte, mint a péntek délutáni, szintén 4 órás kerékpározás, amit a főnök vezetésével, Vevey – Mont Pélerin – Vevey – Les Pléiades (ami a maga 25 km-ével bakfittynak tűnik… na de nézzük meg a szintkülönbségeket: 383m – 1080m – 383m – 1348m) útvonalon tett meg.

Viszont a lényeg: iszonyú jó volt végre újra túrázni egy kicsit, friss levegőt szívni, nézni Mátét, ahogy élvezi a felfedezést, a saját erejét, ahogy érzi, hogy képes kilómétereket gyalogolni minden megerőltetés nélkül. Együtt lenni, Kingus fel-feltörő hisztijét kisebb-nagyobb erőfeszítéssel legyőzni, és végül boldogan célhoz érni. Fáradtan beülni a kocsiba, látni, hogy a gyerekek egy pillanat alatt álomba zuhannak, hazaérni, este főzőcskézni, eszegetni.
Az este további része már a szokásos mederben folyt… 🙂