És akkor most vissza az igazi annaságokhoz! Már alig vártam 😀

Amikor családalapítás küszöbén álltunk, mi is lakásgondokkal küzdöttünk, mint megannyi korunkbéli pár. A külön lakás, vagy neadjisten ház vásárlása szinte lehetetlen küldetésnek tűnt (real mission impossible), mivel nem osztogatták a hitelt csak úgy blindre. Márpedig pályakezdő formatervezőként nem tűnik túl biztos adósnak az ember 😀
Édesanyám javaslatára a szülői ház átalakításába kezdtünk hát. A kétszintes (+lapos tetőtér) ikerház egyik fele a miénk, ebből kellett 2, majd 3 generáció számára élhető tereket kialakítanunk. Egy szó, mint száz az alsó szint anyukám lakása lett, a felső a miénk… a két szint közötti lépcsőt kivettük, hogy ne éljünk egymás szájában, és egy szinttel feljebb “vittük”. Így a tető átalakítása során kialakult tér is teljes jogú emeletté léphetett elő. Ide került a hálószoba, és a gyerekszoba, meg egy aprócska WC, zuhanyzóval. A mi alsó szintünket teljesen egybe nyitottuk, amerikai konyha, nappali-dobogó, félig nyitott dolgozó, természetesen zárt fürdőszoba kombót alkotva.
Tehát a korábbi padláslépcső feleslegessé vált. Így került a télikertbe (amit mellesleg a régi terasz beépítésével, és anyu lakásába nyitásával nyertünk)… új funkciója szerint virágállvány édesanyám nem kevés növényéhez, valamint kütyütartó.

És akkor még egy szösszenet…
A lépcső oszlopát muszáj volt megtartanunk, minthogy a terheket cipeli. Lévén elég csúnyácska acél zártszelvény, kénytelen voltam kitalálni valami esztétikusabb borítást… a faburkolat valahogy nem került szóba… talán már mindannyian megcsömörlöttünk már egy kicsit az anno oly divatos “mindefelületetbelambériázok” stílusú lakásfelújításoktól… így jött a kötél… ahogy í post címében is szerepel. Egy percig se aggódjon senki… nem az öngyilkosságot fontolgattam elkeseredettségemben… inkább feltekertem az említett anyagot… fel az oszlopra…

… és milyen jól tettem: anyu kis elefántjai (amit furcsamód szintén én csináltam) a mai napig imádnak együtt lógni rajta! 🙂