A szombat esti buli után, mikor is Andiék tették nálunk tiszteletüket, és végre szomszédságtól, és ezáltal  korlátozásoktól mentes, felszabadult estét tölthettünk együtt, borsólevest, rakottkrumplit, és kakaós sütit eszegetve… szóval a szombat esti buli után vasárnap későn ébredtünk. Ahogy egy rendes vasárnap reggelhez illik. A kiadós reggelit követően (amit nagyrészt Peti fogyasztott el), 11 óra tájékán kocsiba ültünk, és elindultunk valamerre. Merthogy nem tudtuk, hogy hova is tartunk, csak az irányt lőttük be. A gyerekek kocsiba szunnyadásától tartva még az egyórányira lévő Chateau d’Oex-ig sem utaztunk, hiszen utunkba akadt Moléson hegye.

Mint kiderült, ez egy igen kedvelt, sokak által látogatott sí, illetve túra-paradicsom… mikor mi.
Funiculairrel mentünk fel az 1100 m magasságban fekvő (pont, mint az előző lakhelyünk, Les Paccots) Moléson-sur-Gruyérey-ből 420 métert, Plan-Francey-ig. Ott aztán a túlzsúfolt siklóból áttelepültünk a téléphérique-be (kabinos felvonó), ami felrepített minket a felhőkbe burkolózott, több, mint 2 km magas Le Moléson csúcsára.

Szerencsétlenségünkre szó szerint felhőkbe burkolózott a hegytető, így hiába caplattunk föl a törpékkel a 2055 méteren lévő kilátóig, jóformán az orrunkig sem láttunk.

A késő őszi hidegben kezünk-arcunk majd lefagyott, így bemenekültünk a hegytető éttermébe. Az isteni illatoknak (fondue) fittyet hányva kortyolgattuk el a kakaó, és tejeskávé adagunkat, majd ismét felkerekedtünk, hogy visszakecmeregjünk a kocsihoz.

Szerencsére, vagy “ezamiformánk” alig 100-150 méterrel lejjebb érve már szikrázó napsütéses idő köszöntött ránk (persze a hegytetőt is elhagyták a felhők, kristálytiszta kilátást nyújtva az éppen körbetekinteni szándékozó turistáknak).

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Innentől Kingus helyenkénti hisztijétől, nyafijától eltekintve majdhogynem sima út vezetett lefelé. Azért persze simának a legnagyobb jószándékkal sem lehetne nevezni… sziklákon, kavicsokon, göröngyökön kellett át vezetett az utunk, hol könnyebb, “Kingátnyakbancipelős”, hol kicsit rázósabb terepen, de tulajdonképpen valóban zökkenőmentesen jutottunk vissza a faluba.

 

 

 

 

 

 

 

 

A 900 m aláereszkedést 4 és fél óra alatt tettük meg. Apa marha sokat cipelte kicsi lányát a nyakában (így ma rettentő izomlázzal ment munkába), ami sokkal jobban megviselte, mint a péntek délutáni, szintén 4 órás kerékpározás, amit a főnök vezetésével, Vevey – Mont Pélerin – Vevey – Les Pléiades (ami a maga 25 km-ével bakfittynak tűnik… na de nézzük meg a szintkülönbségeket: 383m – 1080m – 383m – 1348m) útvonalon tett meg.

Viszont a lényeg: iszonyú jó volt végre újra túrázni egy kicsit, friss levegőt szívni, nézni Mátét, ahogy élvezi a felfedezést, a saját erejét, ahogy érzi, hogy képes kilómétereket gyalogolni minden megerőltetés nélkül. Együtt lenni, Kingus fel-feltörő hisztijét kisebb-nagyobb erőfeszítéssel legyőzni, és végül boldogan célhoz érni. Fáradtan beülni a kocsiba, látni, hogy a gyerekek egy pillanat alatt álomba zuhannak, hazaérni, este főzőcskézni, eszegetni.
Az este további része már a szokásos mederben folyt… 🙂

Máté másodikba megy… 2éme enfantine…
Ma reggel kezdődött az újabb tanév. Nem töltötték az időt semmi felesleges, unalmas tanévnyitó ünnepséggel. Tegnap kora este be lehetett menni a suliba, körbenéztünk, beszélgettünk a tanárokkal. Máté körbejárta a már ismerős osztálytermet, leltárba vette a régi és új tárgyakat, könyveket. Ezalatt Kinga a babáknak terített vacsorához, apával játszott. Colette, és Anne széles mosollyal, a lehető legegyszerűbben fogalmazva, hozzám igazított mondatokkal mesélt el mindent, amit tudni kell, vagy ami épp érdekelt. Máténak idén kirendelt franciatanára lesz… hamarosan ő fog nekünk tolmácsolni 😀
Ez volt az évnyitó… egy örömteli viszontlátás élménye 🙂
Az új lakásunkból kb. 2 perc az iskola… gyalog. Ebből következően ma reggel mi érkeztünk majdnem utolsóként… tipikus 😀
Ma még a szülők bekísérhették az ifjú nebulókat az iskolába, beülhettek az osztályterembe velük. Sokan meg is tették. Nem úgy mi… a fiatalúr ugyanis amint meglátta Dant, legkedvesebb barátját, elfelejtett bennünket. Megszűntünk számára létezni 😀
10 cm-rel a föld fölött lebegve száguldott befelé az épületbe, vissza sem pillantva, boldogan csacsogva… jó dolog, hogy boldogan megy suliba… remélem később sem fog ez elromlani.

Az idei tanév fő témája Barbapapa, és családja lesz. Rajtuk keresztül tanulják meg a színeket-formákat, a problémamegoldást, mindent, ami a tananyag részét képezi.
Itt az iskolában minden évben egy-egy fő téma mentén vezetik végig a gyerekeket. Most ugyan még nincsenek külön tantárgyak, de később egy évfolyam minden tanára ugyanazon témán keresztül tanítja majd a földrajzot, biológiát, történelmet, irodalmat, stb. Ha jól tudom, ráadásul nem is léteznek ennyire konkrétan szeparált tanórák, hanem tantárgy csoportok vannak, amiken belül a szaktanár dönti el, hogy az adott órán mivel, mennyi időt szándékozik foglalkozni. A tanítás célja nem a lexikális tudás megszerzése, hanem egy általános műveltség kialakítása, ami nem évszámok magolásával mérhető, sokkal inkább egy mankót ad a gyerekek kezébe, hogy tudják hol nézzenek utána bizonyos dolgoknak. Gyakorlatias emberkéket igyekeznek nevelni, akik szeretnek iskolába járni, nem riadnak meg, ha egy-egy újabb probléma kerül eléjük, hanem annak megoldására törekednek. Van ennek értelme… nagyonis… hiszen ha visszaemlékszem, a mi jó öreg poroszosnak mondott oktatási rendszerünk az emberiség egyre növekvő tudásanyagát próbálja beleverni a cseperedő ifjúság kőkemény kobakjába, ami viszont az adatokra kevésbé fogékony elmék számára a folyamatos magolás emlékét hagyja csak maga után, mindenféle érdemleges tudás nélkül. Én például majd minden évszámot elfelejtettem már… a kémiai, matematikai és fizikai képletekről nem is beszélve… hiszen ezeket sosem kellett használnom. Az országok természeti kincseit, iparának részleteit sosem tudtam megjegyezni, és biológiából is leragadtam kb. a zigótánál… pedig nem voltam rossz tanuló. A mostani kisdiákoknak irdatlan mennyiségű tudásanyagot kellene magukévá tenniük, hiszen az elmúlt 20-30 évben ugrásszerűen nőtt a bemagolandó tételek száma. Még a történelem téziseiben sem lehetünk biztosak többé. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy nekünk rossz volt az oktatás, vagy otthon rosszul tanítanak… talán csak annyit, hogy itt mintha kicsit életszerűbb lenne ez az egész iskolásdi. Persze ez majd hosszútávon fog kiderülni… vagy nem 🙂
A lényeg, hogy Máté szeret iskolába járni 🙂

Végre eldöntöttük, hogy megválunk kedvenc házisárkányunktól, és áttesszük székhelyünket egy biztonságosabb zónába. A keresésnél átgondoltuk életvitelünket, így arra jutottunk, hogy nem is kell kert… ugyanis nem használjuk. Sárkánnyal, vagy anélkül sem vagyunk azok az igazán nagy kertészek, így talán ez a kitétel tényleg feleslegessé vált. Nem mondom, hogy egy kis zsebkendőnyi, azaz trambulinnyi, vagy éppenséggel homokozónyi kertecske nem lenne kiváló, na de arról le tudunk mondani. A terasz elég… ha elég nagy 🙂
És hát csak jobb lenne, ha nem kéne mindenhez kocsiba ülni… ha pl egy-egy bevásárlást el lehetne intézni bringával is. Ha a gyerekek simán bicajozhatnának, mert nem fáradnak el az emelkedőn 100 m után… szóval ilyenek. Az sem ártana, ha kicsit jobb elosztású, esetleg hajszálnyit nagyobb lenne az a bizonyos lakás. Mindezeken kívül nem nagyon szeretnénk megint iskolát váltani, a kantoncseréről nem is beszélve. Egy szó, mint száz beszorultunk Chatel-St-Denis-be. Ez szinte az egyetlen, minden kritériumnak megfelelő település… és persze itt is marha nehéz lakást találni.
Szerencsések voltunk, hiszen rögtön az első lakások között megtaláltuk a számunkra leginkább megfelelőt. Nincs alattunk lakó, csak egy bolt. Kétszintes, teraszos cuki kis csoda egy zsákutcában, a központban. Kompromisszumok persze itt is vannak, hiszen nincs parkolóhely… viszont lehet bérelni az önkormányzattól… még ha kicsit várni is kell rá. Suli, ovi 2 perc. Szóval szuper! Két napja megkaptuk a szerződést is, és mivel ma elutazunk, tegnap este találkoztunk a tulajokkal is egy kics csevejre… és itt jött a feketeleves… a szerződét aláírva átnyújtottuk, a lakást végignéztük. Az emeleten, mint kiderült a svájci előírásoknak nem megfelelően nagy ablakpárkány van, alacsony elhelyezkedésű ablakokkal. A tulajdonosok tartoznak felelősséggel a lakók biztonságáért, így át kell gondolniuk még, hogy ezt vállalhatóan biztonságossá tudják-e tenni kisgyermekek részére… A szerződés aláírattatásával meg csak azt akarták kideríteni, vajon komolyan gondoljuk-e, tényleg kell-e a lakás. Micsodaaaaaa?????? Nem akkor szoktak szerződéssel jönni, ha a felek kölcsönösen megállapodtak a szerződés tárgyában, kölcsönösen elfogadva a feltételeket? Ha a komoly szándékainkról akartak csak megbizonyosodni, elég lett volna egy szándéknyilatkozat, nem? Egy másik lakást, amire igen esélyesek voltunk, visszamondtunk, hiszen ehhez a házacskához már aláírtuk a szerződést!!! Két pad között a földre?
Most várunk. Azt ígérték ma estére meghozzák a döntésüket. Mi ne aggódjunk… jó vicc.

Nem értem én ezt a svájci túlbiztosított világot. Az emberek annyira félnek a pofáraeséstől, hogy korlátokat állítanak maguk köré, hogy szinte mozdulni sem lehet… na ja, ha nem teszünk semmit, a sérülés kockázata is minimalizálódik. A tulajdon védelme mindenek előtt… még talán az embereknél is fontosabb. Okéoké, értem én, hogy Svájc = biztonság, na de hogy valaki vállalja annak kockázatát, hogy egy család az utcára kerüljön, mert ő nem meri vállalni a felelősséget, és nem mer bízni másokban… habár tudták előre, hogy mekkorák a gyerekeink… akkor miért választottak minket?

Na de fő az optimizmus… és ha ez nem jön be, még mindig van egy bő hónapunk másik lakást keresni… röhej.
Vagy még haza is mehetünk. 🙂