Még mindig veszett nagy hó van. Ez alapveően nagyon örvendetes… lenne, ha nem március közepéhez közelítenénk. Elképzelni sem tudom egyenlőre mennyi idő kell ekkora mennyiségű hó elolvadásához. Ami rossz hír, legalábbis az alattunk lakó sárkány számára, hogy kicsi lánykám nem rajong a fehér hidegért… így nem hajlandó kimozdulni, sétálni, játszóterezni a behavazott tájban. Legalábbis mindenképpen csak mértékkel. A kertet még mindig legalább 60 cm vastagon rejti maga alá a fehérség, egyenlőre azt sem tudjuk, sima, vagy lejtős-e a kert 😀 Nagyon bízom benne, hogy legalább áprilisra ki fog derülni, és nem csak az elbeszélésekből 😀
A havat, és a konfliktusokat elkerülendő ma délután királdultunk… kocsiba be, indulás tavaszt keresni. A hegy aljában már rá is akadunk. Az alattunk lévő kisváros, Chatel-St-Denis napfényben ragyog, láthatunk füvet, bokrot, háztetőt… Napfénytől feltöltődve vágtázunk tovább célunk felé: dínókat nézni. Az őslények ezúttal egy kis porfészek (mondhatnám, ha nem svájcban lenne) mellett ütöttek tanyát, a vasút mellett. Lakókocsis jegypénztár, mellette, a látogatók zsebét kifosztani hivatott műanyag dínók álldogálnak egy asztalon. A lakókocsis büfé sem hiányozhat, bár láthatólag itt a turisták felkészültebbek, és mindenki a hátizsákjából táplálkozik. Végigvágtázunk a túraútvonalon. Másfél órásra ígérték, nekünk fél órába telt. Az ösvény mellett egyenlő távolságra felsorakoznak a letűnt korok teremtményei. Sajnos csak mobilom kamerája áll rendelkezésemre, így azzal örökítem meg a felejthetetlennek koránsem mondható kiállítást. A kiserdő egy tisztásnak enged helyet, ahol a nagyvadak sorakoznak. Ijesztő testtartásba merevedett húsevők, csúszdás hátú hosszúnyakúak, pajkos közepesdínók között sétálunk. Hirtelen távozunk kisebbik csemetém szükségleteit követve.
A bejáratnál szétszórt söröspadoknál helyet foglalva elfogyasztják a gyerekek a joghurtjukat, míg én kitöltöm a feladatlapot, mellyel dínós plakátot lehet nyerni. Kifele menet egy kosárból adagolják a posztereket, nem is ellenőrizve a megoldást… ez is csak amolyan formaság, vagy szülőfoglalkoztató 🙂
Az apró dínóknál megállunk, anyu előkaparja a maradék pénzét, és kifizeti egy T-rex és egy hosszúnyakú vételárát. A törpék boldogan száguldanak az autó felé, miközben a szél tépi hajukat…
Kocsiba be, irány az állatkert, hiszen korai lenne még hazamenni. A szél továbbra is tombol. Gyermekeimet beküzdöm a jegypénztárhoz, majd a játszótéren túljutva a ketrecbe, kerítés mögé zárt állatokat nézegetjük. Emu, farkas, szarvas, hópárduc, papagáj, kecske, rénszarvas, oroszlán, fácán, medve, tigris… közeljönnek, elsétálnak… megmutatják mennyire kicsik vagyunk. A kiskorúak viszont nagyon élvezik, én meg élvezem, hogy tetszik nekik. A séta végén kakaó-, kávészünet.
6 körül érünk haza. Kinga elájult a kocsiban (most ébredt fel :D), így tudunk Mátéval kettesben lenni, játszani, beszélgetni. Az én kis okos fiam azzal kezdi, hogy mi már mindig költözni fogunk? Mondom miért? A posztereket akarja a falra tenni. Na itt leragadok kicsit a témánál… körbejárom, kifaggatom 🙂 Nem, nem bánja, hogy többször költözünk, szereti, belejött 🙂 Cosmopolita kicsi tündérem 🙂 Szóval úgy tűnik a canton-váltás, a suli váltás neki megy… innentől nincs aggódnivalóm… ma Svejc, holnap Amerika… vagy akármi, vagy valami, vagy bármi 🙂
kép… picture, painting… or something
És (éssel nem kezdünk mondatot :D) hogy rászolgáljak a megtisztelő bizalomra, amit a Manzárd Café-s bejegyzés jelentett (vagy mi), elmesélem mit találtam ki…
hely:Svájc
tárgy: érvényesülési kísérlet
Amióta elhagytuk kishazánkat (igaz, már ott is hasonló kétségek gyötörtek), nem tudok érvényesülni. Lehet ezt a gyerekek születésére fogni, lehet, hogy nem vagyok elég rámenős, vagy elég kitartó, vagy nincs tehetségem a marketinghez, vagy önfényezéshez, mindenesetre amíg sok volt évfolyamtársam, vagy inkább amíg sok szakmabeli karriert épített, én inkább csak a munkák után szaladtam, kisebb-nagyobb sikerrel. Önmegvalósításnak mindenesetre nem nevezném azt az állapotot. Többnyire jól éreztem magam benne, a mindennapi taposómalom része voltam, de az alkotóvágy, vagy inkább az ötlet, az “ihlet” szépen lassan elhalványodott. (Persze mihez képest?) Nem volt témám, mint az egytemen, nem az önkifejezés egy módja volt az alkotás, hanem válasz a mindennapi kérdésekre, megoldások keresése, és szerencsére többnyire találása. Persze imádom ezt, szó se róla, hiszen ezért lettem formatervező, de hiányzott a művészet felé hajló alkotás. No, most, hogy ilyen nyakatekertem megfogalmazódott ez az egész gondolatkatyvasz, ideje leírnom, mire is akarok kilyukadni… szóval, amikor eljöttünk otthonról, hirtelen egyedül maradtam… a gondolataimmal, az üresjárataimmal, magammal. Ahhoz, hogy ne csavarodjak be, vagy ne semmisüljön meg a vélt vagy valós tehetségem végleg, el kellett kezdenem valamit csinálni. Ezért kezdtem blogolni… és ittlétünk során azzal szembesültem, hogy nekem kell kitalálnom mit is akarok csinálni. Itt kutya sem ismer, nem fognak hívni egy-egy munkához… úgyhogy nosza, agyalni! Azt gondoltam a kézművesség nekem való, így elkezdtem mindenfélét gyártani… ezt itt is megmutattam, a DaWandára is feltettem, de kiderült, hogy nem tudok eladni… valószínűleg nem is nagyon akarok, vagy legalábbis nem az a fő szempont. Az itteni kézművesek éppúgy féltik a megélhetésüket, mint bárhol a világon… kicsi a piac ennyi alkotó ember számára! Nagyon sok jó termék van, már mindent kitaláltak, az internet elterjedésével meg még a saját környezetünkben is nehéz érvényesülni, hiszen elvész az ember a tömegben. Szóval tovább agyaltam, mígnem arra jutottam, hogy önmegvalósítok! Az elmúlt egy évben sikerült néhány elég jó fotót készítenem, ami talán mások számára is érdekes lehet. Kitaláltam, hogy ezeket tematikus csoportokba rendezve kiállításokat szervezek belőlük. Mivel azonban rengeteg fotós van mindenütt, sőt a digitális technológia térhódításával a jó gépek is széles körben elérhetővé váltak, rengeteg önjelölt fotós szaladgál a világban, a legtöbben hozzám hasonlóan műveletlenül a szakmában. Nem gondolom magamról, hogy fotós lennék, pláne nem fotóművész. Így elég nagyképűnek érezném ezt terjeszteni magamról (bár, mint tudjuk, messziről jött ember azt mond, amit akar), de talán ha mást is hozzátennék, amit a legtöbb fotós nem tud, még akár érdekes is lehetek… szóval elkezdtem kevert technikájó képeket gyártani. De hogy érthetőbb legyen, íme az első elkészült alkotás 🙂
Tavasz
Nem tudom még mi lesz belőle… egy biztos: csinálnom kell… mert egyszerűen muszáj… legfeljebb majd 100 év múlva fedeznek fel… vagy nem. DE igyekszem nyomot hagyni, legalább magamban 😀
Szép napot!
Megosztás:
Manzárd Café
Hát ma valami fantasztikus dolog történt. A facebook-on bejött egy új lájk… na nem mintha ez önmagában nagy szenzáció lenne (bár én magam mindig meglepődök, és örvendezek magamban, ha valakinek, aki nem ismerősöm, annyira tetszik amit csinálok, hogy lájkol), de amit írt, az mindenképpen az!
Ugyanis ez a valaki Gyarmati László volt, a Manzárd Café című blog egyik szerzője. Ezt a blogot nézegetem időnként, és tetszenek amiket ott látok. Na ez az úriember azon kívül, hogy bejelentkezett, írt is, mégpedig hogy írt rólam a blogban!!!!! Nekem rettenetesen sokat jelent ez… olyan elismerés, ami ritkán talál rám, de mindenképpen abban erősít meg, hogy jó út ez, amit megtaláltam.
Hát olvassátok ti is, és örüljetek velem 🙂
link itt: Manzárd Café
Megosztás:
hinta… swing
Amióta áttettük székhelyünket a hegyekbe, a játszóterezéssel töltött idő jelentősen megcsappant, köszönhetően a méteres hónak. Ebben ugyanis nem lehet sem libikókázni, sem csúszdázni, sem a rugós állatokon vadulni, de még hintázni is nehezen. A krónikus hintahiányt oldandó készítettem egy beltéri ringatózót csemetéimnek.
Az alapanyag az általam hőn szeretett farmer, amely egy korábbi vállalkozáskísérlet maradványaként várja beteljesülését a sarokban ácsorogva.
Szabtam, minimálisat (csak a toldásokat) varrtam, fontam, kötöztem, és íme a végeredmény:
Megosztás:
napsütés
Tavaszodik… még itt is 🙂 Lassacskán olvadozik a hó. A sípályákon már nem olyan nagy élvezet siklani, a hó vizes, ragadós. A napsütés azonban fantasztikusan feltölt! Még mindig van vagy 60 cm hó a kertben, de már van remény. A hőmérő higanyszála sem sokkal csúszik 0 fok alá, azt is csak éjjel. A fafogyasztásunkból is látszik, hogy nincs már olyan fogvacogtató hideg. Az egész elmúlt hét csodálatos volt. Hétvégén ugyan a pocakom vacakolt, így nem mentem siklani, de szombaton lementünk Vevey-be melegedni… legalábbis azért mentünk oda, hogy a tóparton töltődjünk tovább… ehhez képest a színtelen, szürke, ködös tópart fogadott… persze ez kiszámíthatatlan, minden nap más a tó, mások a környező hegyek. Azért volt bicajozás, korzózás, csöppnyi játszóterezés. Ezt még Paccots-ban nem tudjuk megtenni, hiszen a hó megakadályoz benne… de jön még kutyára dér… azaz gyerekre tavasz!
annabies 