Szombaton visszatért a keddi izgalom. Kati szerepel a tévében! Másik 24 énekes társaságában lép föl, az Eurovíziós Dalfesztivál keretein belül. Estére eluralkodott rajtam a pánik… alig bírtam kivárni, hogy elkezdődjön végre a show. A finn srác nyitotta meg az estét… egy szál gitárral, kedves hangon magabiztosan adta elő versenydalát. Kati ötödikként lépett színpadra. Türkizkék ruhájában, világító brossal, és gyűrűjével szinte szikrázott a színpadon. Amikor elkezdett énekelni, végigfutott a hátamon a hideg. Gyönyörűen, csengő hangon, hihetetlenül érzelemdús előadásnak voltam szem-, és fültanúja, amit a közönség elképesztő ovációval jutalmazott. Állva tombolták végig a dalt, a refrént együtt énekelték barátnémmal. Sírtam a meghatottságtól, végig borzongtam… Utána a két ír punk bohóckodását már csak fél szemmel néztem, de elkezdett motoszkálni bennem egy kis rettegés. A dalok, és előadóik megszakítások nélkül követték egymást. Kati előadása kezdett elhalványodni. Na nem a színvonala miatt, egyszerűen csak azért, mert az elején szerepelt, és nagyon töményen tolták a képembe az utána következőket. Furcsa, és ijesztő volt. Továbbra is azt állítom, hogy elképesztően profin, és gyönyörűen énekelt, csodálatos volt a színpadon, és legalábbis az egyik legjobb, ha nem a legjobb volt… valószínűleg elfogult is vagyok… a koreográfia nem igazán tetszett, de ez szubjektív vélemény. A lényeg, hogy isteni volt, tökéletes, a legjobb!!! És mégis… szinte elnyomták az utána jövők. Pedig jócskán akadt gagyi, értékelhetetlen, vicc számba menő, vagy éppen tingli-tangli nóta… szerintem a nyertesé is az volt. Szóval pánikoltam… megint. Aztán véget ért a versenyzők felvonultatása… kis cirkusz még a népnek (egy szintén elég silány produkcióval, de lehet, hogy csak egyszerűen nem fekszik nekem ez a stílus), majd jött az országonkénti ponteső… egymás után tűnt fel egy-egy ország szóvivője, és ismertette a népe által kiosztott pontokat… Magyarországnak 0… Elsőként talán a finnektől kapott Kati pontot… tőlük viszont a maximumot: tizenkettőt. Rendes volt tőlük. Aztán megint semmi… néha beugrott néhány pont, de jellemzően semmire sem értékelték a produkciónkat. Egy idő után már azzal kezdünk cinikusan szórakozni, hogy megtippeltük, melyik ország kinek adja a legtöbb pontot… jellemzően bejöttek a tippek… vajon miért? Csak nem arról van szó, hogy Európában a zenének semmi köze a szavazáshoz egy dalversenyen? Valószínűleg inkább a szimpátia került előtérbe… velünk meg elég kevesen szimpatizálnak mostanság…
22. helyen végzett Magyarország. Kati szerintem megnyerte 🙂
Az első felháborodás után, miután aludtam rá egyet-kettőt, rájöttem, hogy mindegy hogy alakult. Kati végtelenül magas szinten teljesített, és ezt az országok érdeklődése is mutatja. A pontozás politika volt… bojkottáltak minket (és nem Katit!). Az aréna 35 ezres közönsége állva ünnepelte a dalt! Csak nem lehetett olyan rossz! És a lényeg: kb. 130 millió (!) néző látta a fesztivált… ez nagyobb közönség, mint amiről valaha is álmodhatott!!!
Drágám, csak így tovább!!!

Minthogy szombaton egész nap szakadatlanul ömlött az eső, vasárnapra úgy döntöttünk, ha törik, ha szakad, de még akár cigánygyerekek is potyoghatnak, mi megyünk. Mi is lehet jobb választás esőben, ha nincs játszóház, épp meglátogatható barátok, rokonság, mint egy barlang… ott úgyis mindig csöpög vmi, és sár van… egy kis eső nem oszt nem szoroz. Végigböngésztük begyűjtött katalógusainkat, majd egy St. Maurice-ban lévő barlang mellett döntöttünk. A tájékoztató szerint tündéreket kell megtalálni a túra folyamán, és aki mindet megleli, annak jutalom üti a markát. Mire felkerekedtünk, a délelőtt már majd elszaladt. A hegy lábához érve apa magára kapta Kingát, mi meg esőkabátjainkat, és elkezdtünk mászni. A barlangig ugyanis jó pár métert kellett megtennünk a hegyoldalban. Máté hősiesen kapaszkodott felfelé, miközben folyamatosan karattyolt, hogy ő ILYEN ERŐS, meg neki ILYEN SOKAT KELL EDZENI, meg már nem is emlékszem mi mindenről, de bizonyára előkerültek versenyautók, dinoszauroszok, tündérek is. A barlang bejáratát alig találtuk meg… nem volt túl turistás, bár igen sokan voltak… elbújt a büfé, a kapu, és a katonák között. Igen katonák. Merthogy kiderült, hogy ez egy katonai erődítmény… legalábbis az volt a világháborúban biztosan! No, hát próbáltunk jegyet venni, de senki sem volt a pultnál. A bejáratnál egy csoport gyülekezett, a vezetőjüket megkérdeztem a jegyről, de mindenki csak legyintett. Amikor elindultak, csatlakoztunk. A vezető, egy kiskatona igen feszes tempót diktált a szűk folyosókon, de azért élvezetes volt a túra. Hátrahagyott velünk egy apukát, aki a mi testi épségünkre volt hivatott vigyázni. Sajnos ez a csoport a katonai erődbe tartott, így mi is velük… megérkezve átadtak egy idegenvezetőnek, aki franciául magyarázta el a különböző helyiségek, gépezetek rendeltetését. Persze számunkra ennek élvezhetősége közelített a nullához, így egyórás idegen idegenvezetés után, amikor újfent megláttam kiskatonánkat, menekülőutat keresve hozzá fordultam segítségért… ugyan mikor szándékozik ismét elhagyni a bunkert, mert szívesen csatlakoznánk. Érzékeny búcsút vettünk csoportunktól, majd a megbeszélt találkozóhelyre siettünk, ahol már más kisgyerekeket cipelő sorstársak is megjelentek, együtt menekülés céljából. 10 percen belül már visszafelé vágtattunk, mert ha lehet, még gyorsabb tempót diktált megmentőnk. Egy elágazáshoz érve kiderült, hogy eredetileg nekünk arrafelé kellett volna menni egy kis barlangi tóhoz, meg a tündérvadászatra… sebaj, majd legközelebb. Tündéreket így is láttunk… néhány tündérnek öltöztetett Barbi babát a magasabb kürtők falához erősítettek, és sejtelmes világításba burkolták őket.
Minden félreértés, és egy érthetetlen katonai bemutatótól eltekintve ez is rettentő jó program volt. El is határoztuk, hogy a többi barlangot is szépen sorban végiglátogatjuk lassacskán.
Hazafelé beugrottunk Jeroen-ékhoz, mivel hívtak bennünket barbecue partira… csak a telefont, azt nem vették fel. Mindenesetre örültek nekünk, így egy rövid hazafutást követően visszatértünk. Egész este náluk voltunk… klassz volt ez is… megismétlendő!

Pénteken volt az ovis kirándulás, amire minden évben a 4 éveseket viszik… amolyan búcsúzásképp. Reggel a vonatállomáson volt a találkozó, ahonnan kisvonattal mentek fel a hegyekbe, rövid séta, majd egy nagymamánál töltöttek pár órát. Amikor törpéink az óvónénik kezét fogva besétáltak az aluljáróba, elfacsarodott a szívem… olyan pindurkák még!!! Folytak a könnyeim, hogy nélkülem megy már Máté kirándulni, és rettenetesen féltettem… a francia nemtudás még rátett egy lapáttal, hiszen hogyan fogja megértetni magát? Persze alaptalan félelmek ezek… hónapok óta jár a Zöld Egér (Suris Vert) oviba, tehát ismeri őket, és őt is ismerik. De ilyenkor ki tud reálisan gondolkozni??? Kingussal kettesben töltöttük a napot, délután aludtunk is jó két órát… na ennek a hatását ma már nem érzem, de akkor nagyon jól esett 🙂
Délután 4.20-ra mentünk a nagyfiúért, az állomásra. A sok aggódó szülő már izgatottan várta függetlenedő csemetéjét, amikor – svájci szokás szerint halál pontosan – begördült a vonat. Vigyorgó arcocskák kukucskáltak ki az ablakon. A kis túrázók szaladtak szüleikhez, és hangos csiviteléssel mesélték élményeiket. Meglepő módon még az én törpém is lelkesen mesélt! Nagyon klasszul érezték magukat, ami megnyugtató, és állati jó érzés nekünk is! Visszafelé besétáltunk még apáért, majd hazafelé vettük az irányt. Az én édes, bátor nagy fiam!!!

ááááá ma nem volt semmi különös… csak a zikeába mentem a két tökéletes gyermekemmel! Vettünk néhány apróságot, és jól éreztük magunkat. Ott ebédeltünk. Játszottunk. Kivételesen hiszti nélkül megúsztuk. Jó volt. Hazafelé mindketten elaludtak, úgyhogy egy röpke órácskát ücsörögtem a kocsiban, az ébredésüket várva. Nyugis volt.
Klassz nap volt ez is.

Na persze nem a szó 40 éves hagyományát követve…
Nem tudom tudja e mindenki, de vasárnap után hétfő következik. Engem sokszor meglepetésként ér reggel… Szerencsére általában csak keddtől kell időben kelnünk, mert Máté fiam csak hét közepén látogatja az ovit. Mindenesetre hogy ne unatkozzunk mégsem, hétfő reggelre beszerveztem egy találkozót. Egy ovis anyuka (Zoé) segített eligazodni a francia nyelvű hivatalos levelek rejtelmeiben… vagyis eljött velem az internetes cég követelőző levelének tartalmát tisztázni… a lényeg: sajnos fizetnünk kellett. Elég kiábrándító módon ide, a kiszámíthatóan magas, de tisztán átlátható fizetnivalók birodalmába is begyűrűzött a rejtett költségek intézménye. Az internetszolgáltatónk kínálta a szerződéskötés pillanatában a legalacsonyabb előfizetési díjat. Tényleg az… csakhogy 2 hónap múlva levelet kaptunk tőlük, hogy fizessük be a havi díj majdnem hatszorosát… akkor azt hittük tévére, telefonra… miiiiii????? Sem egyik, sem másik készülékkel nem rendelkezünk!!! Felhívtam a társaságot, tisztáztam… legalábbis azt hittem. Alig egy hete érkezett egy második felszólítás, immár valóban a havidíj hatszorosáról kiállított csekkel… ugyanis büntetést is kaptunk. Mint kiderült, ez félévenként fizetendő rendelkezésre állási (?) díj, amit ha elmulasztunk befizetni, kikapcsolják az internetet is… Olcsó húsnak híg a leve… milyen igaz!!! Így az egyik legdrágább internet előfizetés boldog (?) birtokosainak mondhatjuk magunkat. :S Az egészben a kávézás, és beszélgetés volt a legjobb. 🙂
A délutánt a parton töltöttük, majd itthon nyűglődtünk alvásig. Hites uramat csak éjjel 11 tájban láttam viszont.

Kedden szokás szerint korán kellett kelni, hogy elsőszülöttemet időben, és épségben eljuttassam az oviba. Jelentem sikerült!!! Zoé feljött kávézni… This is the beginning of a beautiful friendship… Innen folytatódtak a megszokott keddi teendők:  4 emeleten fel-le rohangálás, mosókonyha, 11.15-re vissza oviba Téért, haza, ebéd (zöldborsófőzelék), altatás… és itt jön be a képbe egy új napirendi pont: a leendő iskolás nagyfiam előkészítő “tanfolyama”!!! A helyszín a szemben lévő iskola, így édesdeden alvó kislányomat itthon hagyva átrohantunk a suliba, gyereket leadtam, majd rohantam vissza. Mielőtt bárki felelőtlennek ítélne, elárulom, hogy ha nagyon lazán számolunk is, az egész 10 percet vesz igénybe, aminél még a mellékhelyiségben is többet töltök. Szóval hazarohanás, fel a negyedikre, vissza a mosókonyhába, teregetés (nem esett az eső véletlenül), fel a negyedikre, alvó baba ellenőrzése, majd fél 4-re vissza a nagyért a suliba. Az udvaron, a tanárnéni mellett hüppögve fogadott… beütötte a lábát egy fa gyökerébe. És még inni sem kapott, hiába kérte… mondjuk a “szomjas vagyok”-ot nem értem miért nem tudják felfogni… csak a francia megy, mi? Ha valaki magyarul szólal meg, azt már meg sem halljuk? :D… elmondtam a tanárnéninek, hogy mit is kért csemetém… a homlokára csapva kért bocsánatot az érintettől. Mindenesetre minkét fél tudomására hoztam, hogy az “inni” lesz az adott helyzetben használandó szó, és Máté talán még el is tudja mutogatni a kívánságát! Mik vannak! 😀 Az este a rendes mederben haladt… Peti is viszonylag időben tért haza… sietnie kellett, mert Wolfi kedden énekelt az Eurovíziós Dalfesztivál első elődöntőjében!!! Fergeteges előadás volt, leénekelte a versenytársakat, a közönség állva tombolt!!! Naná, hogy továbbjutott! Legközelebb szombaton, a döntőben fog énekelni, kb. 130 millió néző előtt!!! Huh…. jobb nem belegondolni! 😀

Szerdán újabb ovis nap, immár nyugodtabb háttérrel (részemről). Bolt. Babakocsival, cuccokkal haza. Kingával, bevásárló cekkerrel fel a negyedikre. másfél óra múlva öltözés. Le a negyedikről. Kinga kendőben csücsül. Fel a hegyre, a kisdedóvóba. Játszótér. Sietés haza. Kinga altatás. Nem akar aludni. Rábeszélés, cici. Nem akar aludni. Besötétítés, újabb rábeszélés, cscscscscs, megint cici (ez már csak hobby, mert nem hiszem, hogy van még benne tej). Nem akar aludni. Feladom. Krumplipüré. Háromnegyed kettőkor készülődés, öltözés. Le a negyedikről. Fel a hegyre. Máté most először hivatalos egy szülinapi bulira!!! Az oviból Juliana hívta meg… helyes copfos kislány. Fura érzés volt ott állni úgy, hogy alig néhány szót értettem csak a társalgásból. Na ezt hívják kívülállónak. Aztán jött a felmentő sereg, két csomag arcfestő kréta képében. Felajánlottam, hogy festegetek… ebben otthon vagyok, és nem kell beszélgetni. A kezem alól kikerült egy véresszájú (elmosódott a kilógó nyelve), foltos kiskutyus, egy bohóc, egy pillangó, egy kiskatica (ez volt Kingus), és négy zebra. Utána a férjjel még beszélgetni is tudtam… angolul. Mint kiderült, Szerbiából jöttek 10 éve. A közel egy helyre nyúló gyökerek, a jó öreg szocializmusos élmények, és a hasonlóan megnehezített folytatás azonnal szimpatikussá tett… Elég jó hangulatú buli volt. A gyerekek meg istenien szórakoztak Juliana édesanyjának vezetésével… született gyerekvigyázó, csodálatos mókamester! Egy szó, mint száz, klassz volt.
Este még Katival is tudtam beszélni telefonon. Az eredeti terveim szerint szombaton reggel kocsiba ülök, Düsseldorfig vezetek egy seggel, majd bulizok barátosnémmal (aki nem mellesleg megnyeri az Eurovíziót)… vasárnap sokáig alszunk, kiadósat reggelizünk egy hatalmas bögre habos tejeskávéval, majd kora délután hazavezetek… röpke 7 órás út… semmi az!!! Szóval megbeszéltük, hogy ez baromság. Kiöregedtem a buliból, nem bírom a strapát, és különben is gyerekeim vannak, akiknek még szükségük van rám. Kati, mint mondta, nem is engedné, hogy menjek… ha csak 4 órányira lennék, az oké, na de 7!!!!! Szóval nem megyek :(Inkább megint a főnöknél bárbekjúzunk… összekötve az eurovízióval!!! 🙂

Megjött apa… befejezem 🙂