Számos apátlan hétvége után (amik nem mellesleg lehetővé teszik, hogy hites uram is velünk tartson a húsvéti hazaúton) végre együtt tölthettünk két igen tartalmas napot, amit fotókkal tudok bizonyítani 🙂
Szombaton kisebb készülődési huzavonát követően indultunk neki az utólag meggondolatlannak ítélt biciklitúrának. Tőlünk szint csak gurultunk végig Montreaux-be (majdnem 20 km), majd visszatekertünk a tóparton Vevey-be, ahol egy családi pizzát, és némi fagylaltot vettünk magunkhoz, amíg Kingácska az újonnan beszerzett féláras csodautánfutóban alukált. A nap ragyogóan sütött, a tó csillogott, ahogy Máté szeme is… Kingáé nem, ő aludt. Késő délután indultunk a Funiculair-hez, amivel felvitettük magunkat, a bicikliket, meg az utánfutót Mont Pelerin-re, hogy onnan csuroghassunk vissza Chatel-be… legalábbis így terveztünk. Igen ám, de a Chatel felé vezető biciklis útvonal tartogatott elég izzasztó meglepetéseket. Hullámvasutas érzésünk is lehetett volna, ha közben nem a saját lábunk erejére támaszkodva kellett volna feljutnunk a dombtetőre, hogy a túloldalon legurulhassunk… amikor meg már örültünk, hogy na, itt a vége, újabb emelkedő örvendeztette meg szívünket… azért kisebb-nagyobb szitkozódások, és bringatologatás után csak legurulhattunk a hegyünk alján elterülő városkába… ahonnan az eredeti tervek szerint hazabicikliztünk volna. Na hát ez az, amit nem tettünk… a gyerekek, és én a chatel-i játszótéren letáboroztunk, hogy ott várjuk meg, míg apa, a kemény hazateker, és visszatér értünk négy keréken. Apa, a hős tette kötelességét, és alig 50 percnyi várakozás után begurult a Sharannal a parkolóba, hogy megmentse viháncoló gyermekeit, és addigra jégkockává fagyott nejét.
Az este ehhez képest eseménytelenül telt, se radiátorról leugrás, se egyéb balesetek nem tarkították. Én szokásomhoz híven belealudtam az altatásba, és úgy két óra elteltével vánszorogtam a hitvesi ágyba, majd, mint akit agyonütöttek horpasztottam tovább, a nyilalló izomlázról tudomást sem véve… így jó ez 🙂
Vasárnap reggel azonban már frissen, fiatalosan pattantunk ki az ágyból, hogy le ne maradjunk újabb kalandjainkról. A 9-es ébredésemet követően szinte azonnal, alig két és fél óra elteltével nyakunkba vettük az erdőt, hogy ezúttal a gyalogtúra örömeinek hódolhassunk. Az erdő gyönyörű, a hó olvadozik, a ruházat megfelelőnek bizonyult, és ezúttal sem hagytam itthon a fényképezőgépet. A sípályákhoz átsétálva havasi gyopárt fotóztam, majd kerülőúton indultunk hazafelé a sportérték szem előtt tartása végett. Allisonék háza felé levágtuk az utat, így kicsit alkalmunk nyílt közösségi kapcsolatainkat is ápolni. Allison kijött az erkélyre, átkiabáltunk egymásnak néhány üdvözlő szót, majd haladtunk tovább… néhány házzal odébb a buszmegállós svejci családdal találkoztunk, akiknek a nevét képtelen vagyok megjegyezni, de végtelenül kedvesek, fiatalok, két törpével bírnak, és a nagyobbik, a lánykájuk, Máté barátja… szívet, és egy Verdát rajzolt néhány héttel ezelőtt a mi kis házi donhuánunknak. Egy szó, mint száz, beszélgettünk, szomszédoltunk, élveztük a codás napsütést, majd hazabattyogtunk. Én jó uram rántott sajtott készített, jól beebédeltünk, majd bicajozni indultunk… na nem mi, ezúttal a csemetéinkre bíztuk a feladatot. Máté nagy lendülettel ült a bicajára, és elindult… csak később vette észre, hogy nem volt rajta a pótkerék… és már meg is tanult kerékpározni… ilyen egyszerűen. Úgyhogy fogtuk magunkat, és bevágódtunk a családi járgányba, hogy egy sík, és kavicsoktól mentes terepen tökéletesíthessük elsőszülöttünk frissen szerzett tudományát. Ismét Chatel, a Migros parkolója… itt aztán kis csibészem aztán karikázhatott fel-alá, apája görkorizhatott végre, anyája meg fotózhatott kedvére… a hugica körülöttünk sertepertélt… hol lábhajtányát hajtotta, hol kavicsozott, hol a guruló családfő karjaiba kérte fel magát, hogy együtt száguldhasson ő is a fiúkkal. Végül Máté elfáradt, ledobta a védőfelszereléseit, és hazavezényelte a csapatot. A hegyen érve már kipihenten rohant a játszótérre, míg kishúga a kocsiban aludt, anyája meg a számítógépet püfölte otthon. A játszóterezésnek aztán a csúszóhintán végrehajtott bravúros, ámde a földön végződő hátraszaltó vetett véget, mely jelezte az ifjú titán fáradtságát. Miután hazatértek a legények, a hercegnőt az erkélyre szállították, ahol egy zsákfotelbe, és két vastag takaróba bugyolálva aludta át a következő másfél órát. Itt következett a nap legkevésbé izgalmas része: a takarítás… apa az autót készítette fel a húsvéti hazaútra, mi meg a lakást a holnapra 🙂
Később még egy kis dínós társas, rövidke kártyázás, és egy epizódnyi Tappancs dínó (Őslények országa c. örökbecsű klasszikus) után fél 10 magasságában végre ágyba dugtam a törpéket, hogy ismét bealudhassak közöttük, altatás gyanánt…
A képeket azonban még korábban előkészítettem, így most, átvánszorogva saját fekhelyemre, kötelességtudóan, és némi lelkiismeretfurdalással blogolok… és fűszerezek fotókkal 🙂
Jó éjt!
annabies 