Hát elbúcsúztunk a lakástól, a várostól, a sulitól, a barátoktól. A gyerekek könnyen viselték, csak egy-két alkalommal buggyant ki néhány könnycsepp. Távozásunk emlékezetessé tétele gyanánt ajándékokat osztogattunk… elsősorban persze az osztálytársaiknak. Nem akartam persze ezt sem hagyományosan csinálni, mint ahogy mást sem teszünk “normálisan”, így aztán azt találtam ki, hogy rajzolok a gyerekeknek. Méghozzá színezőket rajzolok. Az mégiscsak személyesebb. Szóval az utolsó néhány bejárós hetet én kávézókban, és Chatel-St-Denis parkjaiban töltöttem, ölemben a rajzmappámmal, és hol hangosan kacarászva, hol a részletekbe merülve gyártottam a színező lapjait. Nem lett vaskos kötet, arra nem volt időm, de örültek neki. Volt aki, amíg a gyerekeimre várakoztam, hozzám szaladva, mások csak szégyenlősen rám mosolyogva mondtak nem elvárt köszönetet… ezekért a pillanatokért mindenképpen megérte a sok görnyedés, és talán folytatása is lesz 🙂

So we took leave of the flat, the town, the school, the friends. It seemed to be easy for the kids in spite of some teardrops. I decided to make it memorable, so we gave some gifts to some special persons… to the classmates in the first place. Of course I didn’t want to do it traditionally as we don’t do anything the “normal” way, so I found out to draw something for the kids… coloring pages. It’s more personal, doesn’t it? So I’ve spent the last three weeks in coffee shops and in the parks of Chatel-St-Denis with my drawing-block on my lap and I was drawing the pages sometimes giggling, sometimes absorbedly making the details. It became just 6 pages plus cover… honestly not a fat volume, I didn’t have time for it, but the kids loved it. Some of them came to me while I was waiting my kids in front of the school to say thanks, the others just waved at me wearing a smile… these moments are really worth while stooping over the drawings for weeks… and I might keep going with it 🙂