Miután hosszas vizsgálódás után gyermekeimnek közös erôvel sikerült elrontaniuk a hordozható dvd-lejátszót – minden apró részletét átnézték, elemezték mûködését -, komoly, elôre megbeszélt használati feltételek mellett hajlandó volt édesapjuk egy újabbat vásárolni. Ezen szerzeményünk két darab képernyôvel bír, mely tulajdonsága a hosszú hazautakon rendkívüli elônyt jelent… talán nem szükséges részleteznem miértjét… 🙂
Vételeztünk mellé dvd-lemezt is. A változatosság kedvéért Dóra, a felfedezô költözött otthonunkba, aki ellenben itt franciául beszél… napi 1-2 alkalommal.
Csemetéimet láthatóan egyáltalán nem zavarja az idegen nyelv, sôt, úgyy tûnik a nyelvtanulás rögös ösvényére lépte, ami számukra talán nem is olyan rögös, mint szegény, öreg szüleiknek…

Nnnna… minden kedves érdeklődő, izguló kedvéért leírom a tegnap történteket.
Reggelre Mátémnak megint felment a láza, illetve még egy kicsit feljebb ment. Peti még előző este megbeszélte a főnök (a régi cégnél) lányával, aki Lausanne-ban tanul, hogy segít egy kicsit az orvoskeresésben. Ő ugyanis velünk ellentétben kiválóan beszél franciául… meg nem mondanám, hogy nem helybéli, vagy legalábbis nem francia nyelvterületen töltötte gyermekkora nagy részét. Egy szó, mint száz, reggel felhívtam, majd rövid készülődést követően, ami alig tartott tovább 1 óránál :D, átmentünk érte az egyetemvárosba. Már visszafelé a kezébe nyomtam a telefonom, hogy intézkedjen. Mint kiderítette, a biztosításunk remekül működik, mehetünk bármely választott orvoshoz. Na jó, de kihez? Internetes kutakodás… hááát, azért nem bíznék meg benne vak hittel. Időközben hazaértünk, és a házunkból épp kilépő kisgyerekes anyukától (jól beszél angolul) megtudakoltam, ők kihez járnak. Dorka felhívta a megadott számot, és miután Máté adatait lecsekkolták, adtak időpontot délutánra. Nos ekkor jött el a 2 gyerek felcipelése… ugyanis kicsi fiam hányingerrel küszködött… vele én rohantam fel. Dorka meg hozta Kingát… nagyon edzett leányzó, és látszik, hogy elég sokat van a nővére gyerekeivel, mert igazán rutinosan elkalauzolta a csemetéimet… fel is ajánlotta, hogy időnként szívesen vigyáz rájuk (ezért, és mindenért ezer hála, és köszönet). 1-2 óra múlva jöttek érte, így sajnos nem élvezhettük tovább a társaságát… de rengeteg segített!

Itthon tipródtunk még a gyerekekkel néhány órát, majd felpakoltam őket, és meglátogattuk a doktornénit. Ódon pesti bérházhoz hasonlítható leginkább a rendelő épülete… belül is hamisítatlan békebeli hangulat fogadott. Az asszisztens hiányos francia tudásomat kedvességgel, és lassú beszéddel ellensúlyozta, míg megértettük mit, hogyan. A váróban egy mosolygós (talán) indiai hölggyel beszélgettünk… megtudtam tőle néhány fontos információt Vevey-vel kapcsolatban, amiknek a felére sem emlékszem :D… Kinga egyszer csak éktelen visításban tört ki… szaladtunk a wc-re kakilni… szuper sikeres akció volt! 🙂

Rövidesen bekerültünk a vizsgálóba… itt a vizsgálóasztalra ültettem ruháiktól megfosztott gyermekeimet. Az asszisztens adatokat gyűjtött: magasságuk, súlyuk, oltásaik, betegségeik… mindezt franciául, és mutogatva. Nem volt nehéz dolgom, hiszen amúgy, szerencsére egészségesek. Az én óriási fiam 107 cm, és 15-16 kg. Kicsi lányom meg 88 cm, és 12-13 kg. A kilókat nem láttam pontosan 🙂

Pár perc múlva jött a doktornéni. Végtelenül kedves, jóindulatú, 70 körüli hölgyről van szó, aki nálam lényegesen jobban beszél angolul… legalábbis ami az orvosi kifejezéseket illeti. Remegő kezekkel vizsgálgatta végig törpéimet, majd megállapította, hogy nincs vész. Té ugyan összeszedett valami vírusos fertőzést, de a tüdeje tiszta, a mellkasában sem hallható semmi zaj, és a nyirokcsomói is rendben vannak. Egyedül a gyomra háborog, de szerintem az akár a gyógyszerektől is lehet. Végül felírt a fiatalúrnak lázcsillapítót, és a köhögésre valamilyen kanalas orvosságot, meg persze orrsprayt. A kisasszonyt is megvizsgálta, de nála aztán végképp nem talált semmit… naná… csak éjszakára jött ki… de ezt majd később.
Kingus végig rohangált, és énekelt a rendelőben. Alig értettük egymás szavát, de jól szórakoztunk.
Kifelé menet Kingának odacsuktuk 2 ujjacskáját a bejárati ajtóhoz. Volt nagy sírás-rívás, fogaknak csikorgatása, de szerencsére egy kis pirosságon kívül nem történt nagyobb baj.

Visszatértünk a kocsihoz, amin büntetőcédulát találtunk. Pedig képességeimhez képest igen körültekintően választottam parkolóhelyet. Végül kiderült, hogy azért büntettek meg 40 frankra, mert nem tettem ki azt a kis tárcsás, papír parkolóórát, amit itt az ingyen parkolóhelyeken megkövetelnek, hogy nyomon követhessék mikor is állt oda a kedves delikvens… tanulópénz.

Az autóban kimerült csemetéim álomba szenderültek, így apához gurultunk, aki elszaladt a patikába… röpke fél órát várakoztunk mire visszatért. Kedvesem még kenyeret és kekszet is hozott az éhező famíliának. A csendespihenőt két parkolóőr zavarta meg. Az előttünk lévő kocsit büntetgették, és velem viccelődtek… szerencsére én nem voltam szabálytalan ezúttal… a kocsiban várakozást nem törvénybe ütköző.

Itthon aztán minden rendben volt… Máté vacakul volt ugyan, de egy kis Elmo megnyugtatta a kedélyeket. Az esti mese ezúttal közös videózás volt, és mivel kora este aludtak a kocsiban, így fél 10-kor kerültek ágyba. Kingus hihetetlen nyűglődést csapott le, Máté meg folyamatosan köhögött. Olyannyira, hogy egy-egy köhögőroham vége hasmenéses tünetekkel járt… háromszor cseréltünk pizsigatyát, és lepedőt, majd végül pelusban volt kénytelen aludni az én négyévesem is. Innentől nyugodtan aludt… egészen késő reggelig.

Kinga annál kevésbé. A szülői ágyba kéredzkedett, ott hánykolódott, néhányszor fejbe, és hasba rúgott mindkettőnket, ránk mászott, 10 percenként inni kért, köhécselt… szóval rettenetesen szenvedett. Valamikor hajnaltájt aztán már úgy éreztem süt a kis teste, így ő is kapott a bátyja köhögős szirupjából (mint kiderült, kis altató is van benne), meg lázcsillapítójából. Fél óra elteltével végre mindannyian nyugodtan alhattunk. Apa ugyan dolgozni ment reggel, gondolom fél 8 körül, de mi egészen negyed 11-ig bírtuk! Én személy szerint azóta is lábadozom… a gyerekek viszont – begyógyszerezve – egészen elevenek. Itt tartunk most… remélem nem lesz hosszabb folytatás.

Tegnap Máté elkezdett köhécselni… nem tűnt nagyon komolynak… meg hát a köhögésnek direkt jót is tesz a friss levegő, úgyhogy elindultunk sétálni. Le a belvárosba… Té végig bicajozott. Elkarikáztunk a sulihoz is. Mivel várni kellett kicsit, így a szemközti játszótéren múlattuk az időt… ott is felejtettük az egyik mini böngészőt a nagy vonatozásban. Aztán beiratkoztunk. 🙂 Jövőre elsőszülöttem iskolás lesz. Durva.
Májusban indul egy 7 hetes (heti 1×1,5 óra) francia előkészítő, a nem francia anyanyelvű leendő diákoknak… jelentkeztünk… ingyenes 😀
Mindez már délután 2 óra körül történt, úgyhogy csemetéim (főleg Kinga) igencsak elfáradtak. Még jó, hogy vittünk babakocsit… kihasználtuk a dönthető funkcióját… kicsi lányom aludt benne egy nagyot. Hazaérvén, a napsütésre hivatkozva a következő kérdést szegeztem Tének: “Mit szeretnél? Felmenjünk, és ebédeljünk, vagy elsétáljunk a hegyi játszótérre, vegyünk a kisboltban valami péksütit, és ott eszegessünk, a napon ücsörögve?”… persze, hogy ez utóbbit választotta… 100 m múlva mindketten megbántuk kicsit (majdnem mint a Lévay utca, csak hosszabb, és kanyarodik): Máté már nem bírt tekerni. Mit tesz egy hős anya? Fél kézzel tolja a babakocsit, benne egy alvó gyerekkel, másik kézzel meg tolja a biciklin ülő kisfiát… kicsit sem fáradtam el 😀
Na de a lényeg, hogy eszegettünk is, játszottak is, nap is sütött… klassz volt, megérte!
Hazatérvén, fél 4 tájékán már kicsit többet köhögött a drágám. 6 körül 38 fokos láza volt. (Apa ez idő alatt a repülőn ült, útban Genf felé, Budapestről.) Lázcsillapító, köhögésre, takonyra minden, amit otthon a dokinénink tanított. Szépen el is aludt, apa is hazaért 9 után nem sokkal… nem volt gond éjszaka.

Reggelre azonban megint lázas volt. Nagy lépésre szántam el magam: felhívtam az ovit, és franciául (!) elmondtam, hogy Máté ma nem megy, sőt holnap sem, mert köhög, és láza van… majd jövő héten. A hihetetlenül kedves óvónéni gratulált a teljesítményemhez 😀
Máté egész nap a rohangálhatnék és a köhögés-láz-orrfolyás problematikája körül tipródott, Kingus jópofán asszisztált mindenhez. A láz sajnos estére megint magasabbra szökött (na azért nem kell megijedni: max. 39-ig), így láz- és köhögéscsillapítókkal, és szintén láz, takonykór, köhögés, és influenza elleni homeós bogyókkal tömtem tele a kis betegemet. Eztán meséket olvastam (most nagyon szeretik a Vidám meséket, hajdanvolt gyerekkorom klasszikusát), majd ágyba dugtam mindkét gyerkőcömet. Kinga a “nem vagyok álmos, és soha, de soha nem alszom” sémáját követte, Máté hamar elaludt… volna, ha nem zavarják meg köhögőrohamok. Olyannyira, hogy az egyik után nem bírtam tovább, és adtam neki egy mézes cukorkát, ami enyhíteni szokta a köhögési ingert… most nem tette… sőt: kihányta még az ebédet is (isteni finom zöldborsólevest főztem neki, hátha meggyógyul tőle). Na itt döntöttem el, hogy holnap kipróbáljuk a helyi orvosi ellátást, felavatva betegbiztosítási kártyánkat. Jobban örülnék, ha mégsem kellene.

Ja, és napközben Peti felhívott, hogy haza kéne mennie Budapestre, mert gatyába kéne ráznia egy már-már elbukni látszó projektet… menjünk vele, hiszen akár több, mint egy hét is lehet! Már este el is kéne indulni! Na kösz… lázas gyerekkel? Hát nem. Nem mondom, jobbat is el tudnék képzelni, mint itt maradni két gyerekkel mondjuk 1 hétig, de ez van… Mélyvíz…

Na… meglátjuk mit hoz a holnap…

Tegnap a reggel szépen simán indult… csak indulásnál szabadultak el az indulatok. Máté a szokásos öltözködéses hisztijét adta elő, Kinga elképesztően rendesen, kicsit megszeppenve öltözködött. Hajnali 11-kor sikerült elindulnunk sétálni (Mátét Peti cipelte). Egészen a második utcasarokig jutottunk, amikor visszafordultunk kicsi fiam nyűgössége okán. Beültünk a kocsiba, és legalább autóval túráztunk egy kicsit. Érdekes módon kicsi fiamnak hirtelen minden baja elmúlt. Vidáman csacsogott végig az úton. A hegyekben jártunk… elértük a hóhatárt, majd megriadva visszafordultunk… minek is mennénk februári tavaszban jeges vidékre, ha végre süt a nap?
Montreaux után a meki megint felkeltette az érdeklődésüket… volt ott lufi, bakugan, hello kitti. Hazafelé megálltunk megnézni, és lefotózni a vízi-fát… na ott Kinga pelusa úgy átázott, hogy haza kellett jönnünk. Pont akkor, amikor Máté belelendült a bicajozásba… úgyhogy megint éktelen hiszti következett… majd alvás… délután 3-kor. Uff.
Itthon aztán még próbáltam rávenni őket egy kis focira… Kingus lelkesen csatlakozott, Máté nyivákolt, Peti dúlt-fúlt. Té a lakásba, a zuram Kingushoz focizni, én a fiatalúrhoz, nyugtatni… Pár perc múlva a család másik fele is hozzánk csatlakozott, ahelyett, hogy fordítva lett volna… megint házibuli.
Petit elküldtem boltba, eressze ki a fáradt gőzt. Mire hazaért, mindenki megnyugodott.

Este kicsi lány pillanatok alatt elaludt, Té még vergődött, nyűglődött. Mellé bújtam, beszélgettünk. Olvastam egy könyvet korábban arról, hogy hogyan érdemes beszélgetni egy feldúlt gyerekkel. (Hallgasd úgy, hogy elmesélje…) A lényege, hogy rendkívül nyugodtan, kijelentő módban kezd a beszélgetést… pl. “Látom mérges vagy.”… Ha ráhibáztunk az aktuális problémára, a gyerek itt elkezdi mondani, hogy mi a baj. További kijelentésekkel lehet előrevinni a beszélgetést. Mivel a gyermek úgy érzi, hogy ő maga jött rá a problémára, és nem kifaggattuk valamiről, hanem társként segítettük a megoldáshoz, megnyugszik, és könnyebb feldolgoznia ami bántja.
Eljött a gyakorlati próbatétel ideje.
Én: Dühös vagy.
Ő: (semmi)
Én: Csalódott vagy.
Ő: (semmi)
Én: Fáj a pocakod.
Ő: (semmi)
Én: Hiányzik a Nana.
Ő: Igen, hiányzik a Nana, meg a Dédi, meg a gotthárdi mama, meg a Milán, meg az Ádám, meg a barátaim. (megtörtént a csoda)… Kinga nem hiányzik, mert ő itt van velünk.
Én: Látod, ezért jó, hogy ketten vagytok.
Ő: Igen, ő is a barátom. Nagyon jól lehet vele játszani.

Ezek után pillanatok alatt elaludt. Nem tudom, a módszer vált-e be, vagy egyszerűen jó volt megbeszélni a napot… mindenesetre nyugodt álmunk volt, és ma nem volt semmi gyötrődés. Ma este is hipp-hopp aludt is… ő… de Kinga…