Ma délután 4-kor volt az ovis karácsony! Amíg a szülőket várták, közösen lehetett karácsonyfadíszeket készíteni. Aki elkészült, felakaszthatta a fára. Nagyon helyesen dolgoztak együtt kicsik és nagyok, az apró asztalkáknál.

Látszott, hogy ez egy összeszokott csapat. A vicc az, hogy itt (Mesevirág-Gyermekvilág Óvoda) az összeszokás nem a közösen eltöltött idő hosszától függ, hiszen Máté és Kinga mindössze 3 hónapja járnak ide. Itt valahogy alapból úgy fogadják az újonnan jötteket, mintha régi családtag tért volna haza egy hosszú útról. És ugyanígy búcsúznak is. Nem éreztem volna helyénvalónak csak úgy eljönni… így tegnap (én mindig mindent az utolsó pillanatra hagyok :)) azt találtam ki, hogy kis zoknilabdácska-manókat készítek minden gyereknek. Az óvónéniknek csokikat vettünk, az ovi meg kapott egy textil kosárkát, amit ma varrtam…
… azt remélem, mindenkinek tetszett 🙂

Amikor mindenki megérkezett, és a karácsonyfa is teljes pompájában ragyogott, elkezdődött a Betlehemes játék. Voltak ott kis angyalok, voltak pásztorok, ott volt József és Mária, és persze a kisded… gyönyörűen énekeltek… frappánsan, élvezhetően volt megkoreografálva az előadás. Kingu ugyan nem akart kimászni az ölemből érkezésem pillanatától fogva, az előadás mégis magával ragadta, és ő is a többiekkel együtt mondókázott, énekelt, táncolt. Nagyon tetszett…

Közben időnként összefacsarodott a szívem, hogy itt kell hagynunk ezt a klassz ovit. Mindenki tudja már, hogy ma voltunk utoljára… ha elég jól ismerem Mátét, hónapokig, vagy még tovább fogja Ádám nevét mondani, a “Ki a barátod?” kérdésre. Mindenképpen kell képeslapot küldenünk… Rózsa u. 9/a.

Kaptam jó tanácsot is: bevett szokás az oviban, hogy egy megzenésített Weöres Sándor versre raknak rendet… ha ez felzendül, azonnal pakolászni kezdenek… kipróbáljuk!!!

Dolgozni szaporán!
Felmossuk a konyhát.
Aki lusta igazán,
Meghúzzuk a kontyát.

Dolgozni szaporán!
Felássuk a kertet.
Ki dolgozni nem akar,
Gyümölcsöt se nyelhet.

Peti már elutazott. December elsején. Azóta itthon tipródok, hogy el tudjak szakadni mindattól, amit szeretek. A cél egy élhetőbb élet, az, hogy a gyerekeink egy nyitottabb világot is megismerjenek, és nem utolsó sorban, hogy alap készségként kezeljenek egy idegen nyelvet.

Nekem ez nagyon nehéz. 33 éve élek ugyanabban a házban… amit apu épített, ahol felcseperedtem… majd amit egyetem után Petivel a saját két kezünkkel építettünk újjá, ahová a gyerekeink születtek…
Szívem szerint vinném magammal az egész várost… átrepíteném az országokon, hogy a Genfi-tó partján tegyem le újra… odaillene… és talán az emberek is átváltoznának kicsit… persze csak annyira, hogy bízzanak a jövőjükben, és pl. a barátaikat ne marják el maguk mellől holmi politikai hablatyolás hatására.

Hetek óta a múltammal foglalkozom… végtelenül szomorú vagyok, ahogy közeledik a búcsúzás ideje, holott végtelenül boldognak kéne lennem egy jobb jövő reményében.
Katival, akivel 6 éves korunk óta vagyunk “legjobb barátnők”, egymás nyakába borulva sírtunk ma… illetve ő sírt… nekem mintha nem tudnának kijönni a könnyeim… pedig itt tolonganak… érzem. Nem tudunk sokat találkozni, pedig 20 km-re élünk egymástól… a hétköznapok, a mindenféle izgalmas, vagy unalmas, de kötelező történésektől ritkán megoldható… mégis 29 éve fogjuk egymás kezét, és állunk egymás mellett mindenkor, a legnagyobb bajban is erős támaszt jelentve egymásnak, és a legnagyobb örömben is együtt hemperegve. Most elszakadunk egy kicsit. És ez fáj.

Anyunak lesz a legnehezebb… minden reggel és minden este látta a gyerekeket… érezte a jelenlétünket. Most kicsit jobban ki kell nyújtania ehhez az antennáit. És egyedül lesz… sokkal “egyedülebb”, mint valaha. De csak fizikailag… azt remélem, hogy ahogy az egyetemi évek alatt (Sopronban), úgy most is közelebb kerülünk egymáshoz… hisz nem lesznek az idegölő hétköznapok… csak akkor beszélünk (kb. minden nap 1x-2x), amikor szükségünk van egymásra, és nem fogunk rossz szavakat odabökni egymásnak alkalmatlan időpontokban.

Na de Svejc:
Vevey… imádnivaló kisváros a Genfi-tó partján, Lausanne és Montreaux között. Peti ott kapott munkát egy design stúdióban. Szentendre elég magasra teszi a lécet… nem könnyű megszeretni utána máshol… Vevey felveszi vele a versenyt 🙂
Peti bérelt lakást is… 70 m2, 3 szoba… 4. emelet, gyalog :)… háááát itthon kell hagynunk a kezünk nyomát viselő, sok-sok hibával rendelkező, de saját házat, amit szeretünk… fura helyzet.
Persze mondogatom magamnak, hogy nem a világ végére megyünk, nem égetünk fel magunk mögött semmit, van visszaút, csak 1 év (vagy több)… mégis…

Aztán lehet, hogy visszajönni lesz épp ilyen szomorú… 🙂