Ma ebédidőben indultunk el a labirintusba… többször voltunk már itt, mindig jól éreztük magunkat.
Az odaúton terveim szerint Kingának aludnia kellett… volna… nem tette. Így meglehetősen felfokozott hangulatban, de jókedvűen indult a látogatásunk. Máté a fa vonatpályánál hajszolt sírásba egy kisfiút (mondjuk épp csak egy vonat elvétele kellett hozzá, azt sem durván :)), Kinga az ugrálóvárban kezdett, ahol egy hasonló korú, szintén  kék kislánnyal haverkodott össze… állati jól szórakoztak együtt.

Amikor drága kicsi fiam nem volt hajlandó hozzánk csatlakozni, beígértem a hazamenetelt… megadta magát.

Tovább álltunk, megint a kerekes járgányoknál cövekeltünk le… csemetéim elképesztő ügyességgel, és élvezettel vetették magukat a kerékpározás, triciklizés örömeibe. Máté annyira belejött, hogy nem is akart továbbjönni. Kingussal mi már három határon is túl jártunk, túléltünk egy gumiasztalos hisztit (nem engedtem levenni a cipőjét, nehogy beleakadjanak a pici lábujjai a lyukacskákba…), megmenekült egy balesettől, a viharvert játékházban… Té még mindig tekert…

A következő lányos hisztit már nem hagytam kifejlődni… hónom alá csaptam a lányomat, hívtam a fiamat, és kimenekültünk a kocsiba, beteljesítve a bünti-hazamenetelt. Durci, hiszti, mérgesség volt dögivel, de anya nem engedett…

Hazafelé mindkét törpém elszunnyadt… egy mekiben vettem kaját, és röpke 1 óra alatt hazaértünk. A parkolóban vártam az ébredést, megették a hepimíl menüt, és minden kerek volt ismét.

A 4-5-re felmászni már gyerekjáték volt… itthon aztán istenien eljátszottak, a legnagyobb egyetértésben…
Én tudtam egy kicsit takarítani, megtaláltam egy cumit is (2 napja vesztettük el az utolsót), fűztünk nyakláncot, karkötőt, és teszteltük a tegnap, a kiállításon szerzett lépcsőmászót is (azt a rugós micsodát, ami lebucskázik a lépcsőkön). Volt békés fürdés, vacsi… most még egy Dínó Expressz megy, esti mese gyanánt, aztán uccu az ágyba… bünti ide, bünti oda, minden jó, ha jó a vége 🙂

Te jó ég mennyit bír beszélni két cseperedő csemete!!! Néha úgy érezzük, a gondolatot is kidumálják belőlünk 😀
Ha van türelmünk hozzá, nincs is vele gond… nagyon jókat szórakozunk rajtuk!

Most épp Kingus van elemében… Máté csak simán tombol a kádban, és kiabál, hancúrozik…
Kingalányom viszont kommunikál a javából:
Anya, szomorú vagy?
Itt az ideje, hogy bezárjam… mondja egy nagy kulcscsomóval a kezében, pucéran rohangálva, minden ajtónál bezárást imitálva.
Jó, hogy találkozunk!… mondja mindig, ha kimegy a szobából.
Próbálok lecsücsülni… egy nagy paplanba csavarva, a zsákfotelben helyezkedik.
Anya, vigyázz rád! Akkor megyek, jó? Szia!
Ügyes vagy Máté!… amikor bátyja a kádban akrobatikázik.
Pici vagyok… biggyeszti a száját, ha valahova nem tud felmászni, vagy nem tud valamit megcsinálni.
Anya, megijedtem Mátétól! … Miért? – kérdem én…  Azért nem féltem, Thomastól nem féltem, anyanyos. Nem anyanyos, félek tőle. Azért elfutottam Mátétól. Elfutottam, mérges. Elfutottam másik szobába. Azért nem félek Thomastól. Azért nem jön Thomas. Azért elszomorodtam, azért vacak…odabújtam hozzád. Anya, hol lehet a barát? Eltűnt.
Te keres valamit?… mondja az ölemben fészkelődve, az asztalnál… anya, légyszi Diegót!
Majd elrohan… Mehetek anya?
Anya, mért pisiltem oda?… mondja a kis drágám, miután seggre esett a tócsájában.
És ez így megy a végtelenségig 😀
Azóta is… anyu! anyu! anyu!
Imádom! 😀

Vacsiznak… megint… közben játszanak, egy öklömnyi puha babácskával… egyik az apukája, másik az anyukája. A baba hangján szólnak, menne apuhoz, anyuhoz… mindketten dédelgetik, simogatják, megkínálják gabonapehellyel. Hatalmasakat kacagnak saját vicceiken. Alkudoznak, beszélgetnek, majd kergetőznek, viháncolnak. Én csak ülök az asztalnál, és nézem két kis pucér tüneményemet… annyira okosak, annyira szépek… annyira tökéletesek!

Pár fotó még a végére… semmi köze semmihez 🙂

És nem családilag… Peti ma hazament, holnap meg elrepül Bogotába… június 4-én jön csak vissza… addig hármasban leszünk a gyerekekkel, elmagányosodva. Nem szokott gondot jelenteni, hogy kiránduljunk, kimozduljunk valahová… csak hát ez egyedül nem mindig könnyű. Ennek ellenére egészen biztosan rá tudom venni magam valamilyen izgalmas programra. A mai nap meg elmegy itthon pihegősen, szomorkodósan…

A mai kimozdulás a nagybevásárlás volt… még reggel… apával… most Kinga alszik. Hamar el fog menni ez a nap, ahogy az elkövetkező 9 is… csak hát azért még lehetek egy picinykét rossz kedvű, csak ma… nem?

Tegnap voltunk késő délután a tóparton, a kalózhajós játszótérnél. Van ott egy hejre kis gyerekmedence, ami ezúttal tömve volt ugráló, nevetgélő, pancsoló, fröcskölő gyerkőcökkel, egész aprótól a tizenévesig. Máté fülig érő szájjal rohangált benne, maga után húzva a narancssárga Bilibót, amit Kingus kapott szülinapjára (feljegyzendő: Máté is szeretne egyet… zöldet!). Kicsi lánykám nem volt ennyire bátor, de ő is hősiesen kitartott… egyik kezében a kis felfújható matrac zsinórját szorongatta, a másikkal a medence szélébe kapaszkodott, így bandukolt körbe-körbe… néhol összerezzent, amikor egy nagyobbacska gyerek pont mellette csobbant a vízbe, vagy amikor véletlenül egymást fröcskölő hancúrkák közé keveredett. Egyszer kellett csak kimentenem, amikor elsőszülöttem épp mellette ugrott vízbe, óvatlanul magával rántva hugicáját… na ez nem teszett neki… Na én ekkor lettem csurom vizes… ruhástul 😀

Este értünk csak haza… hamar aludtak a kis fáradt strandolóim.
Én még sokáig varrtam, ugyanis több barátom tanácsát követve, az enyhe depressziós jeleket legyűrendő, alkotni kezdtem megint… most alig bírok magammal, hogy ne töltsem az egész napot középkorú varrótársammal (nagymamámtól örökölt Neumann táskavarrógépem)! Elkészült már egy ruha, egy nadrágot átalakítottam… jelenleg egy hátizsákként is viselhető válltáskán dolgozom. Tervben van még néhány párnácska is, könyvecskék, matrachuzat, miegymás (lehet majd követni az annaságokon :))… szóval én aztán unatkozni nem fogok… és a gyerekek?

Már megint nátha… szerencsére csak nálam. Viszont rohadt dühítő, ha éjjel azért nem tudsz aludni, mert be van dugulva az orrod… amin az orrspay sem segít. Természetesen a gyerekek ilyenkor édesdeden alszanak… van más, aki/ami elvégzi helyettük a munkát. Most itt ülök, a temérdek tennivalóval mellettem, és nem tudom mihez kezdjek. Kéne varrnom, de hol kezdjem? A gyerekekkel mit csináljak? Elmenjünk sétálni, vagy itthon is elvannak? Peti mostanában rengeteget dolgozik, és ideges… ez rám is átragad időnként. Azt hiszem ez az az időszak, amikor igazán kezdenek hiányozni a barátok. Otthon ilyenkor felhívtam valakit, aki kirángatott a melankóliából. Most ez nincs. Egyedül kell megbirkóznom magammal. Jövő hét csütörtökön ráadásul elutazik jó uram Kolumbiába, 10 napra. Helyesebben ott csak 4-5 napig lesz, de az utazás tovább eltart. Ez is frusztráló… féltem… nehogy történjen vele valami. Szóval kicsit szomorkás a hangulatom máma… és ilyenkor nem vagyok valami jó játszópajtás… még jó, hogy itt vannak egymásnak 🙂

Hónapok óta szemezek vele. Sikló, svejci kiadásban. Ez megy fel a hegyre… a szőlőkbe (Corseaux), az autópályán túlra (Chardonne), majd Mont Pélerinre, ahonnan fel lehet sétálni, vagy buszozni a kilátóba. Hétfőn végre kisütött a nap! Ezen felbuzdulva, fogtam a gyerekeket, és elindultunk kirándulni! A vonatokat szeretik, a liftet is… ezek párosításával nem lehet hibázni. Eljött hát a tökéletes alkalom a funicular tesztelésére. Fél 12-re tudtam összeszedni magunkat, felnyaláboltam Kingust, kézen fogtam Tét, és útra keltünk. Szerencsére az állomás röpke 10-15 perces séta. Mivel szinte sosem járunk arra gyalog, már ez is izgalmasnak bizonyult. Épp akkor érkezett meg a szerelvény, amikor, amikor beléptünk az állomás épületébe. Egy automatánál kell jegyet venni… ez nem működött… a kocsit takarító férfi legyintett egyet, majd betessékelt minket. Izgatottam vártuk az indulást. Néhány perc múlva még mindig nem jött vezető, de néhány utas már elfoglalta helyét. Aztán egyszer csak bezáródtak az ajtók, és elindultunk… vezető nem is kellett, minden automatizálva van. A sikló szépen simán kapaszkodott fel a hegyre. Elhaladtunk a szőlők mellett, között… néhány gyalogos hidacska ível át a sínek felett. Az autópálya alatt egy hosszú, sötét alagúton mentünk át, majd  Chardonne volt a következő megálló. Kicsit telefonfülkére emlékeztető megállók voltak, gyönyörű környezetben. A végállomás Mont Pélerin. Lélegzetelállító kilátás nyílik onnan. kicsit tanácstalanul szálltunk ki a vonatból, nem tudván hogyan tovább. Aztán elindultunk felfelé, amerre a kilátót sejtettem. Út közben megpillantottunk egy játszóteret, ahova visszaszaladtunk. Egy padon ülve fogyasztottuk el szendvicsünket (nutellás toastkenyér… a “legjobb”), majd amíg csemetéim fel-lemásztak, szaladgáltak, hintáztak, csúsztak, hemperegtek, én a fantasztikus kilátásban gyönyörködtem.
Amikor megunták a játszást, újfent elindultunk a kilátó felé. Kinga a hátamon, Máté sétál. Mentünk, mendegéltünk… megtaláltuk azokat a darukat, amiket a konyhaablakból szoktunk nézegetni… mentünk tovább. Amikor elhagytuk a házakat, belebotlottunk egy (talán) angol férfibe, aki útba igazított a kilátó felé. Az újabb kaptató felénél a kis túrázóm feladta… nem csoda… elég sok volt ez egy négyévesnek. Szóval nem jutottunk el a kilátóig, de sétáltunk egy hatalmasat, közelről csodálhattuk meg az óriási darukat, meg a tehénlegelőket, és összességében ismét nagyon jól szórakoztunk. Amíg a kicsi lány a hátamon aludt, nagyon jókat beszélgettünk a nagy, és okos majdnem kisiskolásommal 🙂

2 és fél óra múlva már lefelé tartottunk. Hazafelé még beugrottunk a boltba, ahol úgy bevásároltunk, hogy alig győztem mindent hazacipelni. Fél négykor lihegve érkeztem fel a negyedikre (ami inkább ötödik), leroskadtam egy székre… csak pihegni volt erőm.
Este csimotáim megint sétálni akartak, így felkerekedtünk. Bementünk apáért az irodába, kicsit segítettünk neki: papírrepülőt hajtogattunk, szaladgáltunk… mégis örült nekünk, főleg, hogy miután be tudta végre fejezni a munkáját, együtt jöhettünk haza 🙂

Kingus este kb. 5 perc alatt aludt el… naná!
A kilátóba majd még felmegyünk… talán apával… akkor legalább ő cipeli “kicsi” lánykáját 🙂