Már megint nátha… szerencsére csak nálam. Viszont rohadt dühítő, ha éjjel azért nem tudsz aludni, mert be van dugulva az orrod… amin az orrspay sem segít. Természetesen a gyerekek ilyenkor édesdeden alszanak… van más, aki/ami elvégzi helyettük a munkát. Most itt ülök, a temérdek tennivalóval mellettem, és nem tudom mihez kezdjek. Kéne varrnom, de hol kezdjem? A gyerekekkel mit csináljak? Elmenjünk sétálni, vagy itthon is elvannak? Peti mostanában rengeteget dolgozik, és ideges… ez rám is átragad időnként. Azt hiszem ez az az időszak, amikor igazán kezdenek hiányozni a barátok. Otthon ilyenkor felhívtam valakit, aki kirángatott a melankóliából. Most ez nincs. Egyedül kell megbirkóznom magammal. Jövő hét csütörtökön ráadásul elutazik jó uram Kolumbiába, 10 napra. Helyesebben ott csak 4-5 napig lesz, de az utazás tovább eltart. Ez is frusztráló… féltem… nehogy történjen vele valami. Szóval kicsit szomorkás a hangulatom máma… és ilyenkor nem vagyok valami jó játszópajtás… még jó, hogy itt vannak egymásnak 🙂

Hónapok óta szemezek vele. Sikló, svejci kiadásban. Ez megy fel a hegyre… a szőlőkbe (Corseaux), az autópályán túlra (Chardonne), majd Mont Pélerinre, ahonnan fel lehet sétálni, vagy buszozni a kilátóba. Hétfőn végre kisütött a nap! Ezen felbuzdulva, fogtam a gyerekeket, és elindultunk kirándulni! A vonatokat szeretik, a liftet is… ezek párosításával nem lehet hibázni. Eljött hát a tökéletes alkalom a funicular tesztelésére. Fél 12-re tudtam összeszedni magunkat, felnyaláboltam Kingust, kézen fogtam Tét, és útra keltünk. Szerencsére az állomás röpke 10-15 perces séta. Mivel szinte sosem járunk arra gyalog, már ez is izgalmasnak bizonyult. Épp akkor érkezett meg a szerelvény, amikor, amikor beléptünk az állomás épületébe. Egy automatánál kell jegyet venni… ez nem működött… a kocsit takarító férfi legyintett egyet, majd betessékelt minket. Izgatottam vártuk az indulást. Néhány perc múlva még mindig nem jött vezető, de néhány utas már elfoglalta helyét. Aztán egyszer csak bezáródtak az ajtók, és elindultunk… vezető nem is kellett, minden automatizálva van. A sikló szépen simán kapaszkodott fel a hegyre. Elhaladtunk a szőlők mellett, között… néhány gyalogos hidacska ível át a sínek felett. Az autópálya alatt egy hosszú, sötét alagúton mentünk át, majd  Chardonne volt a következő megálló. Kicsit telefonfülkére emlékeztető megállók voltak, gyönyörű környezetben. A végállomás Mont Pélerin. Lélegzetelállító kilátás nyílik onnan. kicsit tanácstalanul szálltunk ki a vonatból, nem tudván hogyan tovább. Aztán elindultunk felfelé, amerre a kilátót sejtettem. Út közben megpillantottunk egy játszóteret, ahova visszaszaladtunk. Egy padon ülve fogyasztottuk el szendvicsünket (nutellás toastkenyér… a “legjobb”), majd amíg csemetéim fel-lemásztak, szaladgáltak, hintáztak, csúsztak, hemperegtek, én a fantasztikus kilátásban gyönyörködtem.
Amikor megunták a játszást, újfent elindultunk a kilátó felé. Kinga a hátamon, Máté sétál. Mentünk, mendegéltünk… megtaláltuk azokat a darukat, amiket a konyhaablakból szoktunk nézegetni… mentünk tovább. Amikor elhagytuk a házakat, belebotlottunk egy (talán) angol férfibe, aki útba igazított a kilátó felé. Az újabb kaptató felénél a kis túrázóm feladta… nem csoda… elég sok volt ez egy négyévesnek. Szóval nem jutottunk el a kilátóig, de sétáltunk egy hatalmasat, közelről csodálhattuk meg az óriási darukat, meg a tehénlegelőket, és összességében ismét nagyon jól szórakoztunk. Amíg a kicsi lány a hátamon aludt, nagyon jókat beszélgettünk a nagy, és okos majdnem kisiskolásommal 🙂

2 és fél óra múlva már lefelé tartottunk. Hazafelé még beugrottunk a boltba, ahol úgy bevásároltunk, hogy alig győztem mindent hazacipelni. Fél négykor lihegve érkeztem fel a negyedikre (ami inkább ötödik), leroskadtam egy székre… csak pihegni volt erőm.
Este csimotáim megint sétálni akartak, így felkerekedtünk. Bementünk apáért az irodába, kicsit segítettünk neki: papírrepülőt hajtogattunk, szaladgáltunk… mégis örült nekünk, főleg, hogy miután be tudta végre fejezni a munkáját, együtt jöhettünk haza 🙂

Kingus este kb. 5 perc alatt aludt el… naná!
A kilátóba majd még felmegyünk… talán apával… akkor legalább ő cipeli “kicsi” lánykáját 🙂

Szombaton visszatért a keddi izgalom. Kati szerepel a tévében! Másik 24 énekes társaságában lép föl, az Eurovíziós Dalfesztivál keretein belül. Estére eluralkodott rajtam a pánik… alig bírtam kivárni, hogy elkezdődjön végre a show. A finn srác nyitotta meg az estét… egy szál gitárral, kedves hangon magabiztosan adta elő versenydalát. Kati ötödikként lépett színpadra. Türkizkék ruhájában, világító brossal, és gyűrűjével szinte szikrázott a színpadon. Amikor elkezdett énekelni, végigfutott a hátamon a hideg. Gyönyörűen, csengő hangon, hihetetlenül érzelemdús előadásnak voltam szem-, és fültanúja, amit a közönség elképesztő ovációval jutalmazott. Állva tombolták végig a dalt, a refrént együtt énekelték barátnémmal. Sírtam a meghatottságtól, végig borzongtam… Utána a két ír punk bohóckodását már csak fél szemmel néztem, de elkezdett motoszkálni bennem egy kis rettegés. A dalok, és előadóik megszakítások nélkül követték egymást. Kati előadása kezdett elhalványodni. Na nem a színvonala miatt, egyszerűen csak azért, mert az elején szerepelt, és nagyon töményen tolták a képembe az utána következőket. Furcsa, és ijesztő volt. Továbbra is azt állítom, hogy elképesztően profin, és gyönyörűen énekelt, csodálatos volt a színpadon, és legalábbis az egyik legjobb, ha nem a legjobb volt… valószínűleg elfogult is vagyok… a koreográfia nem igazán tetszett, de ez szubjektív vélemény. A lényeg, hogy isteni volt, tökéletes, a legjobb!!! És mégis… szinte elnyomták az utána jövők. Pedig jócskán akadt gagyi, értékelhetetlen, vicc számba menő, vagy éppen tingli-tangli nóta… szerintem a nyertesé is az volt. Szóval pánikoltam… megint. Aztán véget ért a versenyzők felvonultatása… kis cirkusz még a népnek (egy szintén elég silány produkcióval, de lehet, hogy csak egyszerűen nem fekszik nekem ez a stílus), majd jött az országonkénti ponteső… egymás után tűnt fel egy-egy ország szóvivője, és ismertette a népe által kiosztott pontokat… Magyarországnak 0… Elsőként talán a finnektől kapott Kati pontot… tőlük viszont a maximumot: tizenkettőt. Rendes volt tőlük. Aztán megint semmi… néha beugrott néhány pont, de jellemzően semmire sem értékelték a produkciónkat. Egy idő után már azzal kezdünk cinikusan szórakozni, hogy megtippeltük, melyik ország kinek adja a legtöbb pontot… jellemzően bejöttek a tippek… vajon miért? Csak nem arról van szó, hogy Európában a zenének semmi köze a szavazáshoz egy dalversenyen? Valószínűleg inkább a szimpátia került előtérbe… velünk meg elég kevesen szimpatizálnak mostanság…
22. helyen végzett Magyarország. Kati szerintem megnyerte 🙂
Az első felháborodás után, miután aludtam rá egyet-kettőt, rájöttem, hogy mindegy hogy alakult. Kati végtelenül magas szinten teljesített, és ezt az országok érdeklődése is mutatja. A pontozás politika volt… bojkottáltak minket (és nem Katit!). Az aréna 35 ezres közönsége állva ünnepelte a dalt! Csak nem lehetett olyan rossz! És a lényeg: kb. 130 millió (!) néző látta a fesztivált… ez nagyobb közönség, mint amiről valaha is álmodhatott!!!
Drágám, csak így tovább!!!

Minthogy szombaton egész nap szakadatlanul ömlött az eső, vasárnapra úgy döntöttünk, ha törik, ha szakad, de még akár cigánygyerekek is potyoghatnak, mi megyünk. Mi is lehet jobb választás esőben, ha nincs játszóház, épp meglátogatható barátok, rokonság, mint egy barlang… ott úgyis mindig csöpög vmi, és sár van… egy kis eső nem oszt nem szoroz. Végigböngésztük begyűjtött katalógusainkat, majd egy St. Maurice-ban lévő barlang mellett döntöttünk. A tájékoztató szerint tündéreket kell megtalálni a túra folyamán, és aki mindet megleli, annak jutalom üti a markát. Mire felkerekedtünk, a délelőtt már majd elszaladt. A hegy lábához érve apa magára kapta Kingát, mi meg esőkabátjainkat, és elkezdtünk mászni. A barlangig ugyanis jó pár métert kellett megtennünk a hegyoldalban. Máté hősiesen kapaszkodott felfelé, miközben folyamatosan karattyolt, hogy ő ILYEN ERŐS, meg neki ILYEN SOKAT KELL EDZENI, meg már nem is emlékszem mi mindenről, de bizonyára előkerültek versenyautók, dinoszauroszok, tündérek is. A barlang bejáratát alig találtuk meg… nem volt túl turistás, bár igen sokan voltak… elbújt a büfé, a kapu, és a katonák között. Igen katonák. Merthogy kiderült, hogy ez egy katonai erődítmény… legalábbis az volt a világháborúban biztosan! No, hát próbáltunk jegyet venni, de senki sem volt a pultnál. A bejáratnál egy csoport gyülekezett, a vezetőjüket megkérdeztem a jegyről, de mindenki csak legyintett. Amikor elindultak, csatlakoztunk. A vezető, egy kiskatona igen feszes tempót diktált a szűk folyosókon, de azért élvezetes volt a túra. Hátrahagyott velünk egy apukát, aki a mi testi épségünkre volt hivatott vigyázni. Sajnos ez a csoport a katonai erődbe tartott, így mi is velük… megérkezve átadtak egy idegenvezetőnek, aki franciául magyarázta el a különböző helyiségek, gépezetek rendeltetését. Persze számunkra ennek élvezhetősége közelített a nullához, így egyórás idegen idegenvezetés után, amikor újfent megláttam kiskatonánkat, menekülőutat keresve hozzá fordultam segítségért… ugyan mikor szándékozik ismét elhagyni a bunkert, mert szívesen csatlakoznánk. Érzékeny búcsút vettünk csoportunktól, majd a megbeszélt találkozóhelyre siettünk, ahol már más kisgyerekeket cipelő sorstársak is megjelentek, együtt menekülés céljából. 10 percen belül már visszafelé vágtattunk, mert ha lehet, még gyorsabb tempót diktált megmentőnk. Egy elágazáshoz érve kiderült, hogy eredetileg nekünk arrafelé kellett volna menni egy kis barlangi tóhoz, meg a tündérvadászatra… sebaj, majd legközelebb. Tündéreket így is láttunk… néhány tündérnek öltöztetett Barbi babát a magasabb kürtők falához erősítettek, és sejtelmes világításba burkolták őket.
Minden félreértés, és egy érthetetlen katonai bemutatótól eltekintve ez is rettentő jó program volt. El is határoztuk, hogy a többi barlangot is szépen sorban végiglátogatjuk lassacskán.
Hazafelé beugrottunk Jeroen-ékhoz, mivel hívtak bennünket barbecue partira… csak a telefont, azt nem vették fel. Mindenesetre örültek nekünk, így egy rövid hazafutást követően visszatértünk. Egész este náluk voltunk… klassz volt ez is… megismétlendő!

Pénteken volt az ovis kirándulás, amire minden évben a 4 éveseket viszik… amolyan búcsúzásképp. Reggel a vonatállomáson volt a találkozó, ahonnan kisvonattal mentek fel a hegyekbe, rövid séta, majd egy nagymamánál töltöttek pár órát. Amikor törpéink az óvónénik kezét fogva besétáltak az aluljáróba, elfacsarodott a szívem… olyan pindurkák még!!! Folytak a könnyeim, hogy nélkülem megy már Máté kirándulni, és rettenetesen féltettem… a francia nemtudás még rátett egy lapáttal, hiszen hogyan fogja megértetni magát? Persze alaptalan félelmek ezek… hónapok óta jár a Zöld Egér (Suris Vert) oviba, tehát ismeri őket, és őt is ismerik. De ilyenkor ki tud reálisan gondolkozni??? Kingussal kettesben töltöttük a napot, délután aludtunk is jó két órát… na ennek a hatását ma már nem érzem, de akkor nagyon jól esett 🙂
Délután 4.20-ra mentünk a nagyfiúért, az állomásra. A sok aggódó szülő már izgatottan várta függetlenedő csemetéjét, amikor – svájci szokás szerint halál pontosan – begördült a vonat. Vigyorgó arcocskák kukucskáltak ki az ablakon. A kis túrázók szaladtak szüleikhez, és hangos csiviteléssel mesélték élményeiket. Meglepő módon még az én törpém is lelkesen mesélt! Nagyon klasszul érezték magukat, ami megnyugtató, és állati jó érzés nekünk is! Visszafelé besétáltunk még apáért, majd hazafelé vettük az irányt. Az én édes, bátor nagy fiam!!!