Megint felfedezzük a környéket, az embereket, a velünk lakókat…
Ebben már kezdünk rutint szerezni, és kiderül, hogy nekünk ez tök könnyen megy 😀
Máté elkezdte az új sulit, Chatel-ben. Látszólag igen-igen bejön neki, hiszen már elhangzott a milyen volt a napod kérdésre a nagyon jó válasz, ami azért furcsa. Nem mintha nem szokta volna jól érezni magát, de ez szokatlanul bőbeszédű megnyilvánulás… hát még amikor elkezdi mondani, hogy van már 11 barátja! Szóval az első napi buszos kinevetős élményünk után (az új gyereket mindig kinevetik, akit az anyukája kísérget, felül vele az iskolabuszra, és olyan furán beszélnek) úgy tűnik itt is megtalálja a kislegény a helyét… elég könnyen, gyorsan… ahogy azt illik 🙂
Na azért persze nem zökkenőmentes az átállás: múlt pénteken Máté például egy kicsit elveszett. De nem csak úgy elcsavargott, hanem rendesen hűlt helye keletkezett egy félórára. Az iskolabuszra feltettem őkelmét 12:55-kor, és nyugodtan hazaballagtam, biztos tudatában annak, hogy kicsi fiam rövidesen a Pedibus-os bácsi kezét fogva menetel a többi törpével az iskola felé. Igenám, de háromnegyed kettőkor jött a telefon a tanárnénitől, hogy hol is van Máté? Biztosan azt hitte, hogy beteg, csak elfelejtettem szólni. Itt rend a lelke mindennek. Vevey-ben 3 nap után telefonáltak csak rám, hogy miért nem jár a csimotám suliba… akkor már ide járt 🙂 Szóval meglepett a kérdés, de mivel én úgy tudtam, hogy a suliban, ezt is mondtam… feltettem a buszra. Na itt jött a meglepetés a másik oldalon: Máté nem jelent meg ugyanis a suliban… pánik következett… akkor hol van??? Felhívtam a Pedibus-os Danielt: ő nem látta… kezdett a pánik a tetőfokára hágni. Daniel, és a tanárnéni párhuzamosan hívták fel a buszpályaudvart, a buszsofőrt, hogy kiderítsék mi a helyzet. A buszvezetőnél volt a megoldás kulcsa: Máté nem szállt ée a végállomáson, tovább buszozott a depóba… ott vette észre a sofőr a kis potyautasát. Innentől már sima ügy volt, de amíg ez kiderült, mindhárman a poklok poklát jártuk (Peti nem, mert neki csak ezután szóltam). Szóval alaposan megtréfált minket a kislegyény!!! Mint később kiderült, elaludt az ülésen, eldőlve, ezért nem vette észre, hogy a többiek leszálltak, és ezért nem vette észre őt sem senki. Azóta már buszozott, és még mindig megvan 🙂 Lelkére kötöttem, hogy mindig gyerekek mellé üljön, haverkodjon, figyeljen. A fényvisszaverő mellénykéjébe meg beleírtam a címét, a telefonszámomat, és az elején nagyban virít a neve.
Szóval nem unatkozunk… egyáltalán nem!
A buszmegállóban találkoztam anyukákkal! Tehát itt is van élet! És még angolul is beszélnek! Ez aztán a nagy szó! Különösen a Vevey-ben eltöltött 1 év után tudom értékelni ezt a helyzetet! Az ottani portugál, olasz, arab, kínai anyukák max franciául beszéltek, ami nekem elég nyökögős még 😀
Szóval keressük a helyünket, ismét ismerkedünk a környezetünkkel.
A kertünk végében erdő van, patakkal. A sípálya negyed óra séta – gyerek nélkül – gyerekkel 30 perc. Tudunk egy rövidebb utat az erdőn át 😀
Máté már síelget… hóekében már jön utánam, és nagyrészt arra kanyarodik, amerre mondom! Nagy szó!!! Kingusnak megcsináltuk az unokabátyámtól örökölt kis műanyag lécet… tettünk rá tépőzáras hevenyészett kötés(ké)t. Arra tökéletesen megfelel, hogy ő is próbálgathassa a csúszást… mást 2 és fél évesen úgysem várhatubnk tőle… ez is fantasztikus.
Amióta ide költöztünk, a szomszédunkkal volt a legtöbb bajunk… Sokat kekeckedik, megmondja a tutit… ez még oké. Na de másfél hete mi történt: képes volt Peti főnöke odaállni a szomszédasszony helyére amikor az nem volt itthon. Direkt úgy parkolt, hogy a garázsba még be lehessen állni. És elmentünk síelni… gyalog… a sárkány akkor ért haza, amikor én hazaértem, Kingával a hátamon. Elkezdett ordítani, hogy az az ő helye… épp hogy lángot nem okádott. Mondtam neki szelíden, hogy sajnálom, és hogy fél óra múlva jön az autó tulajdonosa, el fog állni. Beültem a kocsinkba, és elmentem a megfáradt síelőkért. Igenám, de sárkány-bárkány így nem tudott beállni a helyére, úgyhogy amikor visszaértünk, szorosan a főnök kocsija mögött álló sárkányjárgányra lettünk figyelmesek. Csöngettünk, kopogtunk, nincs válasz, csak vállvonogatás. További kopogás, csöngetés hatására ordító sárkány válaszolt, hogy ez nem normális, hogy az ő helyén parkolunk, és most fázik, nem tud odébb állni a kocsijával, és hogy egyébként sem beszél már angolul, csak franciául… egy szó, mint száz, szívatott minket ezerrel. Jeroen végül a mi kocsinkkal ment haza. Fél óra múlva érdekes módon már befért a parkolóhely-bitorlótól a barlangjába házikedvencünk autója. Peti is vissza tudta végre vinni a kényszer-kölcsön kocsit. Azóta nyugi van… volt még csámcsogás az események felett, de összességében megnyugodtak a kedélyek. A házőrzőnk példát statuált…
Mi meg eldöntöttük, hogy mi márpedig maradunk… ha tetszik, ha nem… nem fogunk veszekedésbe keveredni, nem lehet belénk kötni, rendes-csendes, de mindenképp a magunk életét maradéktalanul élő szomszédok leszünk… és csakazértis jól fogjuk érezni itt magunkat! A lakás ugyanis imádnivaló!!!
Fatüzelésű kályha, nagy ablakok, beszűrődő napfény, látszó tetőgerendázat, amerikai konyha-nappali, terasz, kert… bár azt még nem tudjuk, hogy a kert használata milyen akadályokba fog majd annak idején ütközni… most -15 fok, méteres hó van. 🙂
U. i.: Ez nem a mi házunk 😀
annabies 