Tegnap elmentünk ikejázni Zsófiékkal… kivételesen csak egy csomag szép szalvétát, meg egy párnát vettem, amire Kingát fektettem a bevásárló kocsiban, miután egy hosszas hiszti után végre elaludt. Meglepően kevés ingerenciám volt bármi egyebet vásárolni 😀

Amikor hazaértünk, mindannyian kifulladva roskadtunk le (szokásunkhoz híven), vacsi (megint bundás kenyér), fürdés (Mátét végig kellett szaglásznom, hogy bizonyítsam, ráfér a mosakodás :D), kis esti mese nézés, esti mese hallgatás, majd szunya. Hihetetlen korán, már 9-kor aludtak. Én is ágyba kerültem már fél 12-re!

Na de eztán jött csak a hacacáré! Először Té kelt sírva pisilni… ezt már megszoktam, minden nap így van éjfél körül. Utána viszont 1-2 óra múlva Kingus kiabálására ébredtem, hogy segítsek. A szobájukba lépve sehol sem láttam a lányomat, csak a hangját hallottam… kezdtem megijedni… végigtapogattam mindent, mire rájöttem, hogy az ágy alól szól a drágám! Fogalmam sincs mit keresett ott, de mindenesetre az ágy melletti fotelágy, és a szivacs kanapé közötti, 20-30 cm-es résen mászott be, majd nem találta szegénykém a kijáratot! Nem igazán sírt, nem tudom ébren volt-e egyáltalán. És hogy miért mászott oda? Gőzöm sincs… Máté reggel azt mondta, hogy a szellemek elől menekülhetett be… persze mostanában megint mindig szellemeskednek…
Amikor kiszabadítottam, és átvittem magamhoz, totál zavarodott volt (történt egyszer hasonló… amikor még nem voltak bútoraink, az ágyunk mellett, a földön töltődő telefonomra meredve találtam rá, éjnek évadján… akkor sem volt magánál, viszont teljesen merevre bambulta magát… rettenetesen ijesztő volt). Most vizet kért, de valamiért nem tudott inni az üvegből, majdnem kiütötte a kezemből… ilyenkor néha komolyan aggódom, hogy minden rendben van-e vele… végül megnyugodott, és aludt egészen reggel 6.50-ig… mondanom sem kell, hogy marhára kipihentük magunkat…

Az oviba felsétáltunk… természetesen ma, hogy mosónapom van, zuhog egész nap az égi áldás…
Most nagyfiam suliban, kicsi lányom alszik… több, mint 2 órája… ki kell pihenni az éjszakát! Én meg a második kávé után is mosogatórongynak érzem magam, és közben azon aggódom, hogy mit adjak a gyermekeimnek enni, akik semmit sem hajlandóak megenni mostanában, ami
1. nem frissen készült,
2. tegnap már volt,
3. hús, vagy zöldség van benne,
4. nem müzli,
5. nem csoki,
6. nem keksz…

Egyébként is utálok kötelességszerűen, minden nap főzni… hát még így…

Végre felmentünk a kilátóba.
Ezúttal okosan csináltam:
1. csináltam ebédet, amit dobozokba pakoltam,
2. ebédidőben mentünk fel, hogy Kinga aludjon, de mégse menjen el a délután,
3. kocsival mentünk, ameddig tudtunk.

És még szerencsénk is volt:
1. Kinga nem aludt el az autóban,
2. viszont elaludt felfelé a babakocsiban.
3. A kilátó előtti piknik asztalnál épp egy család pakolászott, távozni készültek. Anyuka odajött hozzám, és nekünk adta az egyik gyerekjegyét, mondván ők vettek a picinek is, akinek nem is kellett.
4. Nyugodtan megebédeltünk az immár megüresedett asztalánál, és mire Mátéval befejeztük, Kinga is felébredt, hogy betoljon egy kakaós palacsintát.
5. A jegyautomata nem működött, de ahányszor próbálkoztunk jegyet venni, mindig 1 frankkal többet adott vissza… 4 frankot kerestünk 🙂
6. A végén az egyetlen gyerekjegyünkkel felmentünk mindannyian.

A piros nyilacskánál parkoltunk, onnan sétáltunk fel, majd lifttel a kilátóba emelkedtünk. 🙂

Lefelé még a megálltunk a játszótéren, vettünk az Üvegtigrisben (na jó, csak majdnem olyan) 1-1 jégkrémet, majd egy kis ejtőzés után beültünk a kocsiba, és leereszkedtünk a völgybe.

Kingus felfedezte az árnyékát…

Hol a torony? Segítségképp elárulom, hogy Kinga mögött, a háttérben bújt el 🙂

Hazafelé még a hegyi játszótéren is megálltunk egy kicsit, ahol Kinga egy fekete hercegnővel hozatta a vizes vödrét… élni tudni kell…
Rengeteg gyerek volt, általában nem is az elit képviseletében, így sajnos el is tűnt az a bizonyos homokozó vödör, úgyhogy holnapra beígértem neki egy hellókittiset… már Svájc sem régi 😦

Hazaérve viszont viszonylag hamar ment a vacsi, fürdés, esti mese, alvás mizéria… jut nekem is pihi 🙂

Ma ebédidőben indultunk el a labirintusba… többször voltunk már itt, mindig jól éreztük magunkat.
Az odaúton terveim szerint Kingának aludnia kellett… volna… nem tette. Így meglehetősen felfokozott hangulatban, de jókedvűen indult a látogatásunk. Máté a fa vonatpályánál hajszolt sírásba egy kisfiút (mondjuk épp csak egy vonat elvétele kellett hozzá, azt sem durván :)), Kinga az ugrálóvárban kezdett, ahol egy hasonló korú, szintén  kék kislánnyal haverkodott össze… állati jól szórakoztak együtt.

Amikor drága kicsi fiam nem volt hajlandó hozzánk csatlakozni, beígértem a hazamenetelt… megadta magát.

Tovább álltunk, megint a kerekes járgányoknál cövekeltünk le… csemetéim elképesztő ügyességgel, és élvezettel vetették magukat a kerékpározás, triciklizés örömeibe. Máté annyira belejött, hogy nem is akart továbbjönni. Kingussal mi már három határon is túl jártunk, túléltünk egy gumiasztalos hisztit (nem engedtem levenni a cipőjét, nehogy beleakadjanak a pici lábujjai a lyukacskákba…), megmenekült egy balesettől, a viharvert játékházban… Té még mindig tekert…

A következő lányos hisztit már nem hagytam kifejlődni… hónom alá csaptam a lányomat, hívtam a fiamat, és kimenekültünk a kocsiba, beteljesítve a bünti-hazamenetelt. Durci, hiszti, mérgesség volt dögivel, de anya nem engedett…

Hazafelé mindkét törpém elszunnyadt… egy mekiben vettem kaját, és röpke 1 óra alatt hazaértünk. A parkolóban vártam az ébredést, megették a hepimíl menüt, és minden kerek volt ismét.

A 4-5-re felmászni már gyerekjáték volt… itthon aztán istenien eljátszottak, a legnagyobb egyetértésben…
Én tudtam egy kicsit takarítani, megtaláltam egy cumit is (2 napja vesztettük el az utolsót), fűztünk nyakláncot, karkötőt, és teszteltük a tegnap, a kiállításon szerzett lépcsőmászót is (azt a rugós micsodát, ami lebucskázik a lépcsőkön). Volt békés fürdés, vacsi… most még egy Dínó Expressz megy, esti mese gyanánt, aztán uccu az ágyba… bünti ide, bünti oda, minden jó, ha jó a vége 🙂

Te jó ég mennyit bír beszélni két cseperedő csemete!!! Néha úgy érezzük, a gondolatot is kidumálják belőlünk 😀
Ha van türelmünk hozzá, nincs is vele gond… nagyon jókat szórakozunk rajtuk!

Most épp Kingus van elemében… Máté csak simán tombol a kádban, és kiabál, hancúrozik…
Kingalányom viszont kommunikál a javából:
Anya, szomorú vagy?
Itt az ideje, hogy bezárjam… mondja egy nagy kulcscsomóval a kezében, pucéran rohangálva, minden ajtónál bezárást imitálva.
Jó, hogy találkozunk!… mondja mindig, ha kimegy a szobából.
Próbálok lecsücsülni… egy nagy paplanba csavarva, a zsákfotelben helyezkedik.
Anya, vigyázz rád! Akkor megyek, jó? Szia!
Ügyes vagy Máté!… amikor bátyja a kádban akrobatikázik.
Pici vagyok… biggyeszti a száját, ha valahova nem tud felmászni, vagy nem tud valamit megcsinálni.
Anya, megijedtem Mátétól! … Miért? – kérdem én…  Azért nem féltem, Thomastól nem féltem, anyanyos. Nem anyanyos, félek tőle. Azért elfutottam Mátétól. Elfutottam, mérges. Elfutottam másik szobába. Azért nem félek Thomastól. Azért nem jön Thomas. Azért elszomorodtam, azért vacak…odabújtam hozzád. Anya, hol lehet a barát? Eltűnt.
Te keres valamit?… mondja az ölemben fészkelődve, az asztalnál… anya, légyszi Diegót!
Majd elrohan… Mehetek anya?
Anya, mért pisiltem oda?… mondja a kis drágám, miután seggre esett a tócsájában.
És ez így megy a végtelenségig 😀
Azóta is… anyu! anyu! anyu!
Imádom! 😀

Vacsiznak… megint… közben játszanak, egy öklömnyi puha babácskával… egyik az apukája, másik az anyukája. A baba hangján szólnak, menne apuhoz, anyuhoz… mindketten dédelgetik, simogatják, megkínálják gabonapehellyel. Hatalmasakat kacagnak saját vicceiken. Alkudoznak, beszélgetnek, majd kergetőznek, viháncolnak. Én csak ülök az asztalnál, és nézem két kis pucér tüneményemet… annyira okosak, annyira szépek… annyira tökéletesek!

Pár fotó még a végére… semmi köze semmihez 🙂