Végre felmentünk a kilátóba.
Ezúttal okosan csináltam:
1. csináltam ebédet, amit dobozokba pakoltam,
2. ebédidőben mentünk fel, hogy Kinga aludjon, de mégse menjen el a délután,
3. kocsival mentünk, ameddig tudtunk.

És még szerencsénk is volt:
1. Kinga nem aludt el az autóban,
2. viszont elaludt felfelé a babakocsiban.
3. A kilátó előtti piknik asztalnál épp egy család pakolászott, távozni készültek. Anyuka odajött hozzám, és nekünk adta az egyik gyerekjegyét, mondván ők vettek a picinek is, akinek nem is kellett.
4. Nyugodtan megebédeltünk az immár megüresedett asztalánál, és mire Mátéval befejeztük, Kinga is felébredt, hogy betoljon egy kakaós palacsintát.
5. A jegyautomata nem működött, de ahányszor próbálkoztunk jegyet venni, mindig 1 frankkal többet adott vissza… 4 frankot kerestünk 🙂
6. A végén az egyetlen gyerekjegyünkkel felmentünk mindannyian.

A piros nyilacskánál parkoltunk, onnan sétáltunk fel, majd lifttel a kilátóba emelkedtünk. 🙂

Lefelé még a megálltunk a játszótéren, vettünk az Üvegtigrisben (na jó, csak majdnem olyan) 1-1 jégkrémet, majd egy kis ejtőzés után beültünk a kocsiba, és leereszkedtünk a völgybe.

Kingus felfedezte az árnyékát…

Hol a torony? Segítségképp elárulom, hogy Kinga mögött, a háttérben bújt el 🙂

Hazafelé még a hegyi játszótéren is megálltunk egy kicsit, ahol Kinga egy fekete hercegnővel hozatta a vizes vödrét… élni tudni kell…
Rengeteg gyerek volt, általában nem is az elit képviseletében, így sajnos el is tűnt az a bizonyos homokozó vödör, úgyhogy holnapra beígértem neki egy hellókittiset… már Svájc sem régi 😦

Hazaérve viszont viszonylag hamar ment a vacsi, fürdés, esti mese, alvás mizéria… jut nekem is pihi 🙂

Ma ebédidőben indultunk el a labirintusba… többször voltunk már itt, mindig jól éreztük magunkat.
Az odaúton terveim szerint Kingának aludnia kellett… volna… nem tette. Így meglehetősen felfokozott hangulatban, de jókedvűen indult a látogatásunk. Máté a fa vonatpályánál hajszolt sírásba egy kisfiút (mondjuk épp csak egy vonat elvétele kellett hozzá, azt sem durván :)), Kinga az ugrálóvárban kezdett, ahol egy hasonló korú, szintén  kék kislánnyal haverkodott össze… állati jól szórakoztak együtt.

Amikor drága kicsi fiam nem volt hajlandó hozzánk csatlakozni, beígértem a hazamenetelt… megadta magát.

Tovább álltunk, megint a kerekes járgányoknál cövekeltünk le… csemetéim elképesztő ügyességgel, és élvezettel vetették magukat a kerékpározás, triciklizés örömeibe. Máté annyira belejött, hogy nem is akart továbbjönni. Kingussal mi már három határon is túl jártunk, túléltünk egy gumiasztalos hisztit (nem engedtem levenni a cipőjét, nehogy beleakadjanak a pici lábujjai a lyukacskákba…), megmenekült egy balesettől, a viharvert játékházban… Té még mindig tekert…

A következő lányos hisztit már nem hagytam kifejlődni… hónom alá csaptam a lányomat, hívtam a fiamat, és kimenekültünk a kocsiba, beteljesítve a bünti-hazamenetelt. Durci, hiszti, mérgesség volt dögivel, de anya nem engedett…

Hazafelé mindkét törpém elszunnyadt… egy mekiben vettem kaját, és röpke 1 óra alatt hazaértünk. A parkolóban vártam az ébredést, megették a hepimíl menüt, és minden kerek volt ismét.

A 4-5-re felmászni már gyerekjáték volt… itthon aztán istenien eljátszottak, a legnagyobb egyetértésben…
Én tudtam egy kicsit takarítani, megtaláltam egy cumit is (2 napja vesztettük el az utolsót), fűztünk nyakláncot, karkötőt, és teszteltük a tegnap, a kiállításon szerzett lépcsőmászót is (azt a rugós micsodát, ami lebucskázik a lépcsőkön). Volt békés fürdés, vacsi… most még egy Dínó Expressz megy, esti mese gyanánt, aztán uccu az ágyba… bünti ide, bünti oda, minden jó, ha jó a vége 🙂

Te jó ég mennyit bír beszélni két cseperedő csemete!!! Néha úgy érezzük, a gondolatot is kidumálják belőlünk 😀
Ha van türelmünk hozzá, nincs is vele gond… nagyon jókat szórakozunk rajtuk!

Most épp Kingus van elemében… Máté csak simán tombol a kádban, és kiabál, hancúrozik…
Kingalányom viszont kommunikál a javából:
Anya, szomorú vagy?
Itt az ideje, hogy bezárjam… mondja egy nagy kulcscsomóval a kezében, pucéran rohangálva, minden ajtónál bezárást imitálva.
Jó, hogy találkozunk!… mondja mindig, ha kimegy a szobából.
Próbálok lecsücsülni… egy nagy paplanba csavarva, a zsákfotelben helyezkedik.
Anya, vigyázz rád! Akkor megyek, jó? Szia!
Ügyes vagy Máté!… amikor bátyja a kádban akrobatikázik.
Pici vagyok… biggyeszti a száját, ha valahova nem tud felmászni, vagy nem tud valamit megcsinálni.
Anya, megijedtem Mátétól! … Miért? – kérdem én…  Azért nem féltem, Thomastól nem féltem, anyanyos. Nem anyanyos, félek tőle. Azért elfutottam Mátétól. Elfutottam, mérges. Elfutottam másik szobába. Azért nem félek Thomastól. Azért nem jön Thomas. Azért elszomorodtam, azért vacak…odabújtam hozzád. Anya, hol lehet a barát? Eltűnt.
Te keres valamit?… mondja az ölemben fészkelődve, az asztalnál… anya, légyszi Diegót!
Majd elrohan… Mehetek anya?
Anya, mért pisiltem oda?… mondja a kis drágám, miután seggre esett a tócsájában.
És ez így megy a végtelenségig 😀
Azóta is… anyu! anyu! anyu!
Imádom! 😀

Vacsiznak… megint… közben játszanak, egy öklömnyi puha babácskával… egyik az apukája, másik az anyukája. A baba hangján szólnak, menne apuhoz, anyuhoz… mindketten dédelgetik, simogatják, megkínálják gabonapehellyel. Hatalmasakat kacagnak saját vicceiken. Alkudoznak, beszélgetnek, majd kergetőznek, viháncolnak. Én csak ülök az asztalnál, és nézem két kis pucér tüneményemet… annyira okosak, annyira szépek… annyira tökéletesek!

Pár fotó még a végére… semmi köze semmihez 🙂

És nem családilag… Peti ma hazament, holnap meg elrepül Bogotába… június 4-én jön csak vissza… addig hármasban leszünk a gyerekekkel, elmagányosodva. Nem szokott gondot jelenteni, hogy kiránduljunk, kimozduljunk valahová… csak hát ez egyedül nem mindig könnyű. Ennek ellenére egészen biztosan rá tudom venni magam valamilyen izgalmas programra. A mai nap meg elmegy itthon pihegősen, szomorkodósan…

A mai kimozdulás a nagybevásárlás volt… még reggel… apával… most Kinga alszik. Hamar el fog menni ez a nap, ahogy az elkövetkező 9 is… csak hát azért még lehetek egy picinykét rossz kedvű, csak ma… nem?

Tegnap voltunk késő délután a tóparton, a kalózhajós játszótérnél. Van ott egy hejre kis gyerekmedence, ami ezúttal tömve volt ugráló, nevetgélő, pancsoló, fröcskölő gyerkőcökkel, egész aprótól a tizenévesig. Máté fülig érő szájjal rohangált benne, maga után húzva a narancssárga Bilibót, amit Kingus kapott szülinapjára (feljegyzendő: Máté is szeretne egyet… zöldet!). Kicsi lánykám nem volt ennyire bátor, de ő is hősiesen kitartott… egyik kezében a kis felfújható matrac zsinórját szorongatta, a másikkal a medence szélébe kapaszkodott, így bandukolt körbe-körbe… néhol összerezzent, amikor egy nagyobbacska gyerek pont mellette csobbant a vízbe, vagy amikor véletlenül egymást fröcskölő hancúrkák közé keveredett. Egyszer kellett csak kimentenem, amikor elsőszülöttem épp mellette ugrott vízbe, óvatlanul magával rántva hugicáját… na ez nem teszett neki… Na én ekkor lettem csurom vizes… ruhástul 😀

Este értünk csak haza… hamar aludtak a kis fáradt strandolóim.
Én még sokáig varrtam, ugyanis több barátom tanácsát követve, az enyhe depressziós jeleket legyűrendő, alkotni kezdtem megint… most alig bírok magammal, hogy ne töltsem az egész napot középkorú varrótársammal (nagymamámtól örökölt Neumann táskavarrógépem)! Elkészült már egy ruha, egy nadrágot átalakítottam… jelenleg egy hátizsákként is viselhető válltáskán dolgozom. Tervben van még néhány párnácska is, könyvecskék, matrachuzat, miegymás (lehet majd követni az annaságokon :))… szóval én aztán unatkozni nem fogok… és a gyerekek?