Tegnap délután Mátém elaludt! Meglepődtem… különösen akkor, amikor már 3 órája szunyált… arra gyanakodtam, hogy beteg lesz a drágám, de szerencsére tévedtem. Viszont amikor 8 körül felébredt, és kómás volt még csöppet, igyekeztünk gyors ágyba bújással, mesével visszaaltatni… hát ez nem jött össze. Mondjuk Kinga sem volt partner, nem segített túl sokat, hogy röhécselt, gagyarászott, ficánkolt… teljesen felébresztette a bátyját. Ennek egyenes következménye volt mindkét szülő idegeinek tönkretétele. Én “altattam” kb. egy, másfél órán át, mire tombolva, “Azt csináltok, amit akartok, de innen ki nem jöttök!” felkiáltással kivonultam a gyerekszobából. Így, hogy engem már sikerült kiborítaniuk, Petin volt a sor: ő kb. 1 órán át bírta (legalább a kisebbik éberségét sikerült elaltatnia), csak akkor menekült ki, enyhén sokkos állapotban… Máté még mindig ébren… Ekkor megint én következtem, mellébújtam, simogattam… mindhiába. Na itt feladtuk… mindketten, pedig meggyőződésem, hogy azért van 2 szülője a gyerekeknek, hogy ha az egyik felmondja a szolgálatot, legyen, aki a helyébe lép…
Szóval Máté át a mi szobánkba, huncut szemekkel fészkelte be magát az ágyunkba… és nézhetett egy kis Elmót, csak hogy mi is lenyugodhassunk. Peti lefeküdt mellé, és szerintem 2 percen belül el is nyomta az álom. Aludhatott olyan 100 méter mélyen is, mert reggel, amikor elmeséltem neki, hogy Té még éjfélkor sem aludt, rettentően meglepődött. Innen az én bulim volt az éjszaka. Elsőszülöttem mellé bújva hajtottam álomra fejem, mikor is ketteske vonyított fel… így jó, és engedelmes szülő módjára átbattyogtam kislányomhoz, és mellé vackoltam be magam. Hát kényelmes az nem volt… 90 cm széles ágya van, ami egy majdnem kétéves számára elég nagynak mondható, még egy melléfekvő anyával is… feltéve, hogy ez a majdnemkétéves hosszában, és nem keresztben fekszik. Az ottlétem azért legalább Kingu alvását megoldotta… nem úgy az enyémet… időnkénti elbóbiskolásom rémálmokat szült, így pár óra elteltével átmásztam Té ágyába. Na itt végre aludtam!!! Finom puha paplan, kényelmes párna, alvó gyerekek… kell ennél több? Az a pár óra (ami pár percnek tűnt) maga volt a mennyország…

Ma reggel ismét ovijárat volt… ezúttal azonban drága kicsi fiam egész reggel ellenkezett, mondván ő nem, és nem akar oviba menni!
Azért elmentünk, biztos, ami biztos… sírt a drágám, amikor levettem a kabátját, és a papucsot ráadtam… kapaszkodott a nyakamba… aztán az óvónéni elővett egy hipi-szupi játékot, amit Máté előbb a nyakamba csimpaszkodva nézett (Kinga végig a hátamról figyelte az eseményeket), majd kicsit eltávolodott, végül közelebb merészkedett. Mire a kabátját felakasztottam, és visszanéztem, már el is felejtette, hogy valaha is bármi gondja volt az ovival. 🙂
Miután eljöttünk Kingával, épp csak bemehettünk a boltba, hazajöttünk, elindítottam a mosógépet (mosónap!), ittam a lakásunkban egy kávét, és már mehettünk is vissza a kis ovihősömért.
Az óvónők egybehangzóan állították, hogy “super!”… nem volt semmi gond. Azért Máté még megemlítette, hogy nagyon hiányoztam neki… hadd bökjön még anyai szívembe egy aprócska tőrt.
Megint boltoztunk egy csöppet, hiszen nem bírok el egyszerre egy közepesen nagy bevásárlásnyi cuccot… mire hazaértünk, a “Hiányoztál!”-ból “Nem akarom, nem csinálom, nem megyek, nem, nem, és NEM!” lett… mostanában sűrűn hallom ezt.