Ahogy azt gondolom látjátok, elfelejtettem írni a kiállításomról, ami idén áprilisban volt Leányfalun, az Aba-Novák Galériában, Kováts Kristóf jóvoltából. Azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy elég sikeres volt, még ha képek eladásával nem is büszkélkedhetek… na de mi a siker fokmérője?
Én mindenesetre úgy éreztem magam, mint egy királynő. Jó volt látni, hogy tetszenek a munkáim. Wolf Kati barátnőm remek hangulatot teremtett a dalaival, ahogy Kemény Zoltán grafikusművész “meséje” is elvarázsolta a hallgatóságot.
Köszönöm minden résztvevőnek, hogy vették a fáradságot, és eljöttek. 🙂
As you already recognized I forgot to write a word about my exhibition that was in Leányfalu, in the Aba-Novák Gallery, by favour of Kristóf Kováts. I think it was really successful even if I couldn’t sell any of my paintings… well, who can decide what is success?
Btw I felt myself like a queen… people liked my works 🙂
My old friend, Kati Wolf made miracle with her songs, so did Zoltán Kemény graphic artist with his “tale” (opening speech).
Thank to all participants who came to be with me and my paintings. 🙂
annabies 
Kedves Anna,
Elmentünk a helyi ovisokkal megnézni a kiállítást. Ezt a mesét találtuk ki nekik közben a képeid kapcsán.
Mesélek nektek egy történetet, amit én is még gyerekkoromban hallottam a nagymamámtól. Régen, mikor kicsi voltam, nagymamám ebéd után, a délutáni csendespihenő idején sokszor elővette régi, kopottas fényképalbumát. Még mindig jól emlékszem erre az albumra. Szép csipke borította, ami már kissé megkopott, de ettől még kedvesebb volt számomra. Kellemes meleg tapintása volt, és ahogy a behúzott függönyön átszűrődő déli napsütés színei megváltoztatták a szoba fényét, az albumnak is, akárcsak nagyanyám albumot tartó öreg kezének – puha, bársonyos levendula színe lett. Szerettem a képeket, amiket nagymamám őrizgetett a csipkével bevont, kopott albumban. Régi, kézzel készített képek, amiket hajdanán még ő festett. Ez az album nagyanyám Albuma volt. Egészen más, mint mások fényképalbumai. Lapjai nem a megszokott, rokonokról, ismerősökről, pucér popsijú kisbabákról készült fotókat rejtették, hanem napsütötte réteket, illatos virágokat, tágas mezőket. Ezekről készített képei voltak az albumba zárva.
Mikor kinyitotta, mindig úgy éreztem, hogy kisüt a nap körülöttem – még akkor is, ha odakint borús, esős idő volt éppen.
Napfénytől szikrázó mezők, ezer virágja nyílt körülöttem, amikor belenéztem a lapok közé. Képeit nézve, szinte éreztem a százszorszépek, ezerjófüvek, pipacsok, katángok, puha szirmait és szagoltam a tavaszi földszagát, vagy éreztem a nyári föld forróságát. Ilyen volt nagyanyám albuma.
Elalvás előtt, míg a képeket nézegettem, próbáltam kitalálni, hogy vajon milyen történeteket rejtenek a virágok, mezők, rétek, milyen titkukat rejtegetik előlem. Sokszor előfordult, hogy történeteket találtam ki róluk.
Egy történetet megosztok Veletek. Az egyik kedvenc történetem. Egy kis, sárga pitypangról szól. Ugye tudjátok melyik virág a pitypang? A kedvenc tavaszi virágaim egyike. Biztos sokszor szedtetek már Ti is csokrot belőlük, hogy aztán beleszagolva csupa sárga legyen az orrotok a sok virágportól, ami a szirmai közül rátok ragadt. Biztos fontatok már belőle napsárga koszorút, hogy kistündérként díszítsétek vele magatokat…. Aztán ahogy melegebbre fordul az idő, a játékos pitypang más mókát eszel ki. Apró kis ejtőernyőket növeszt a feje tetején, amiket a széllel útjukra bocsát. Ezekben az apró erjtőernyőkben vannak az ő magocskái. Ezekből a kis pihe-puha ejtőernyős csomagocskákból lesznek a jövő év pitypangjai.
Ha leszakítasz egy ejtőernyőbóbitás pitypangot, és jó nagyot fújsz rá, a kis ejtőernyői százfelé szállnak, felkapaszkodnak a szél hátára, és repülnek, repülnek egészen addig, míg alkalmas helyet nem találnak maguknak. Ott aztán szépen leereszkednek, kicsit sürögnek, forognak, vackolódnak a magcsomagocskájukkal, és szép lassan belesüllyednek a földbe. Aztán jön a meleg eső, megöntözi őket, jön a puha napsugár, megcirógatja őket… és láss csudát!… szép lassan a magocskából új növényke fakad. Egy új, fiatal pitypang, ami türelmesen várja az új tavaszt, hogy sárga fejecskéjét kidughassa a zöld tokjából. Erről a pitypangról fog szólni a mesém.
Egy kora tavaszi napon született. Sárga fejecskéjét óvatosan dugta ki a zöld csészelevelek közül. Álmosan nézett körbe a világban.
– Hahó, itt vagyok! – szólt félénken – Van itt valaki?
– Már hogyne volna – cirógatta meg kedvesen a szirmait a tavaszi szellő. – Már alig vártam, hogy felébredj – kacagott és már tova is repült volna. De a kis pitypang esdekelve kérlelte:
– Ne hagyj itt kérlek! Meséld el ki vagyok, hogy nézek ki!
– Nézz fel az égre, és meglátod milyen vagy – kuncogott a szeleburdi szél, és a Nap felé mutatott. Látod, ő érlelt téged, hasonlítasz rá. Ő a Nap, te pedig az ő kishúga vagy.
– Tényleg?! – csodálkozott el a pitypang. – Nahát, nem is tudtam, hogy ilyen előkelő rokonságom van… De ezt a szél már nem hallotta, mert őkelme már rég tovaszállt, hogy a rét többi virágját keltegesse.
A kis pitypang csak nézte, csak nézte a hatalmas Napot, és nem tudott betelni a szépségével.
– Én is ilyen szép vagyok? – kérdezgette az arra szálló pillangóktól.
Egy idő után piros hátú, fekete pettyes bogárka szállt volna rá, de a pitypang mérgesen elkergette:
– Rám ne szállj! – kiáltott. – Nem tudod, hogy én a hatalmas Nap húga vagyok?
– Méghogy a Nap húga! – háborodott fel a katicabogárka, és tovaszállt az öntelt virágról. Bogárkák jöttek-mentek, de bizony a pitypang mindegyiket elzavarta nagy hiúságában.
– Rám bizony nem száll egy bogár sem! – jelentette ki magában – Méghogy ilyen előkelő rokonságban lévő virágot lábaikkal illessenek ezek a hitvány bogarak!
Így múlt el egy nap, két nap, három nap. A bogárkák, mezei rovarok mind elkerülték a hetvenkedő virágot.
– Micsoda lehetetlen egy virág! – mondogatták. Egy jószívű méhecske azonban megsajnálta a magányos pitypangot, és odaszállt hozzá.
– Meg ne próbálj rám szállni! – kiabálta már messziről a pitypang.
– Én a Nap húga vagyok és nem leszálló pálya! Rajtam nem fog egy bogár sem megpihenni!
– Ó te oktondi virág! – korholta kedvesen a méhecske. Hát nem tudod, hogy mi rovarok porozzuk be a virágokat? Ha nem engedsz a közeledbe, akkor nem lesz aki beporozzon. Ha pedig senki sem segít neked, akkor nem lesznek magocskáid. Hogyan fogod akkor a szellőnek szélnek ereszteni őket? – kérdezte mosolyogva a méhecske.
– Ezt nem tudtam – vallotta be a megszeppent virág. – Kérlek porozzál be – könyörögte a méhecskének.
– Szívesen segítek, – válaszolta a méhecske – de egyedül kevés vagyok rá.
– Akkor szólj kérlek a többieknek is! – esdekelt a pitypang – Nagyon megbántam, hgoy ilyen csúnyán viselkedtem – vallotta be szégyenkezve.
A kedves méhecske elhívta a többi pajtását is a virághoz. A pitypang pedig nagy szeretettel fogadta őket, és nagyokat kuncogott, miközben a szirmai között dolgoztak.
Eltelt egy hét, és a pitypang szirmai becsukódtak. Összezárta zöld csészelevelecskéit is, és mély álomba merült. A szellő minden nap meglátogatta és ringatta kedvesen, hogy a virágnak szép legyen az álma.
Egyszer aztán egy nap kipattantak a zöld csészelevelei, és egy új, másfajta pitypang bújt elő a levelek közül.
A sárga szirmocskák eltüntek, helyüket apró ejtőernyők százai birították be.
– Nézzétek a magocskáimat – mondta büszkélkedve a virág. A méhek köré gyűltek és ő hálásan köszönte meg nekik a segítségüket.
– Nélkületek egy magocskám sem lenne – vallotta be.
– Örülünk az örömödnek – döngicsélték a méhecskék.
– A pitypang egész nap a magocskáiban gyönyörködött, lágyan hajladozott, hogy a magocskái jól érezzék magukat. Aztán egy szép nyári este hűs fuvallat érkezett és nagyot fújt a pitypang fejére. Az eddig belé kapszkodó magocskák most eleresztették őt, és boldogan kacagva elreppentek a széllel.
– Jó utat! – kiáltott utánuk a már csupasz pitypang. – Vigyázzatok magatokra, termékeny helyen érjetek földet!
A magocskák nevetve búcsúztak a pitypangszártól, és mint apró csillagok az égen, továbbreppentek az éjszakában. A mi kis pitypangunk aznap boldogan hajtotta álomra a szemét. Ilyen jó érzése még soha nem volt, mint most. Büszke volt az ő kis ejtőernys magocskáira, akik ilyen szépen és bátran szálltak neki a világnak.
Telt-múlt az idő. A nyár után ősz jött, az ősz után a tavasz.
Tavasszal egy csodaszép, tiri-tarka léghajó legegett a rét felett. Gyerekek és egy kiskutya csücsült bennek. Ámuldozva nézték felülről a tavaszi rétet, ami telisteli volt napsárga, aranyszín pitypangokkal. A mi kis pitypangunk gyermekeivel.
Sárgállott a mező, ragyogott a napsütésben és én nagy sóhajtással csuktam be nagymamám öreg albumát….
Hát ilyen szép meséket rejt ez a sok színes csipkekép, amit Nektek is elmeséltem.
köszönjük szépen a képeket, nekünk is, a gyerekeknek is nagy élményt nyújtottak 🙂
Czink Ibolya Beatrix és Komáromi Zsombor
KedvelésKedvelés
Kedves Beatrix, és Zsombor!
Végtelenül köszönöm a meséteket! Hihetetlen nagy ajándékot adtatok nekem ezzel! 🙂
További szép napokat nektek, és az óvodásaitoknak!
Köszönöm!
Anna
KedvelésKedvelés