Oké, ez már nem újdonság, vagy legalábbis kicsit sem meglepő… újra költözünk…
Az utóbbi években olyan gyakorlatot szereztünk a költözésben, hogy ugyan a bepakolás mindig kínkeserves, de kipakolni istenien tudok/unk… most ugye 4 hónapja lakunk ebben a lakásban, de olyan, mintha már 2-3 éve itt laknánk. Mindennek megvan a helye (amit ugyan nem feltétlenü tartunk), minden kép a falon, minden zugot ismerünk. Belaktuk, na.
Szóval kb. 3 hete a tulaj bejelentette, hogy eladják a házat, mivel az édeasanyja, akinek a tulajdonát képezte, májusban meghalt… a gyerekek meg, mivel senki sem akar itt lakni, inkább pénzre vágynak… bár, teszem hozzá, ha itt akarnának lakni, nekünk akkor is költözni kéne… így hát mennünk kell.
Már túl vagyok a gyász minden stádiumán… nem hiszem el… dühöngök… sírok… beletörődok… elengedem… megnyugszom? hát azt azért még nem. A tulaj ugyan végtelenül kedves. Mivel szerintem lelkiismeretfurdalás gyötri, amikor potenciális vevők jönnek, hoz nekünk valami apró ajándékot. Először egy kis torta, majd bor, sajt, kenyér… jól tart minket, bár ez nem vigasztal. Viszont segít is új lakást találni. Ami nem egyszerű… sajnos ez a lakás elég magasra tette a lécet… itt volt télikert, amit imádok, és ahol dolgozom, a lakás maga egyszintes, nagy garázs, ahol lehet bugybákolni is, ilyen-olyan plusz tárolóhelyiség, terasz, kiskert, kutyabarát, gyerekbarát, iskola közel – ahova múlt héten kezdtek el főállásban járni a törpék, és egyenlőre imádják, tehát itt kellene maradniuk. Lássuk be, egy iskolaváltás fél év után elég nagy kiszúrás lenne velük.
Szóval most újra keresgélek, és csalódok, és válogatok, és agyalok… és bizonytalan megint minden. A lehetőségeink az előző költözéshez képest jelentősen beszűkültek az iskola miatt, így sokkal kisebb a választék, pláne az igényeinknek megfelelő választék. Már láttunk egy lakást… kert nincs, de van nagy terasz, a tulajok tavasszal messze költöznek… elég nagy, vannak plusz tárolóhelyek, kocsibeálló, biciklitároló… tulajdonképpen szuper lenne, de amikor megemlítettem, hogy esetleg lenne egy kicsike kutyusunk januártól, a csaj dobott egy hátast, úgyhogy nem hiszem, hogy nekünk adnák ki. Ha mégis minket választanának, kétlem, hogy nekünk ott mindent szabadna… attól tartok nem igazán lehetne kép a falon stb. Meglátjuk.
Aztán tegnap a zuhéban elsétáltunk egy házhoz… a semmi közepén… na kert az van, meg egy db szomszéd ugyanabban a házban, aki talán szereti a csendet, hiszen azért él mindenkitől távol… na erre mi alkalmatlanok vagyunk. A ház kívülről végtelenül lehangoló, belül talán holnap látom, de nincsenek illúzióim.
Aztán még van néhány, ami számításba jöhet, de egyenlőre egyiktől sem vagyunk elájulva… szóval hát remélem a türelem házat terem, ami még a mostaninál is jobb lesz… kérek drukkolás!
Addig is néhány kép a leendő kutyimutyiról:
annabies 