Minden kedd és szerda délelőttöm füldugulással telik. Kingát ugyanis ilyenkor viszem Vevey-be oviba… a közel 700 méteres szintkülönbségtől a délelőtti süketség ront rám. Mindez jelenleg náthával megspékelve… közelítek a legendás három majomhoz: nem látok, nem hallok, nem beszélek. Fura, idegesítő állapot ez. Viszont amikor dolgunk végeztével visszatérünk a hegyekbe, a tengerszint feleti magasság növekedésével érzékszerveim is szépen fokozatosan visszatérnek eredeti állapotukba… ilyenkor érzem, ahogy a torlaszok oldódnak, tisztul a világ.
Tegnap este Máté egyszercsak kijelentette, hogy dugulás van… a fülében… aztán meg, hogy fáj. A kezdeti pánikot leküzdve azonnal S.O.S. jeleket adtam le a fészbúkon… a gyors válaszok kivesézték a fülfájások mibenlétét, gyors házi gyógymódokat javasolva. A sómelegítésre magam is emlékeztem régenvolt gyerekkoromból, ahogy nagyi ágyán fekve egy csomag sóval melegítem fájó fülecském… hát alkalmaztam. A gyors segítséget a meggymagpárna felmelegítése jelentette… segített. Közben melegedett a só… mikróban, pamutzokniban. Legalábbis azt hittem abban. A mikró megcáfolt… a zokni szétolvadt, helyes kis műanyag lappá zsugorodva. Mikró pucolás, só jénaiba, be a sütőbe, majd végül zokniba töltve kicsi fülfájósom fülére. Pár percen belül ordítás… a melegítés sem használ. Lefutok szomszédasszonyhoz, hova kell ügyeletre menni… szerencse, hogy a napokban jót beszélgettünk, mivel így, ugyan sárkányként nyitott ajtót, végül mégis segített… irány Vevey, a már jól ismert szamaritánus kórház ügyelete. Elindultunk. Apa itthon maradt Kingussal.
Az autópálya előtt látom, hogy Té alszik… megfordulok, irány haza. Épp beparkolok, amikor a kis betegecske gyerekecske csodálkozva kérdezi meg: Miért jöttünk haza?… Ezzel a lendülettel indultunk el megint, az eredeti terv szerint. A körház utcájába kanyarodva kicsi lelkem hasfájásra panaszkodik. Ablak leereszt, villámgyors parkolás… a róka mégis kijött… Gyerek kicsit letörölgetve, de átázva ül a kórház előtti padra, amíg elrohanok rendes parkolóhelyért. 2 perc múlva már a bejárat felé tartunk. A rókás pulcsit lecseréltem a pufi mellényemre… fiacskám félterpeszben közlekedik a térdig érő mellényben, és a vizes nadrágban. Az épületbe érve megszabadítom az ázott ruhadarabtól, majd fel a gyermek-ügyletre. Vert seregként érkezünk, csapzottan, hiányos ruházatban. Félig franciául, félig angolul elmagyarázom miért is jöttünk. Közben felhívom férjet, hozzon ruhát a törpének. Amikor megérkezik, leszaladok, míg csemetémet a vizygálóba kísérik. Pár perc, és már én is vele vagyok. Máté a vzsgálóasztalon vacog alsógatyában, zokniban… Rutinvizsgálatok elkészülnek, felöltöztetem, ölembe veszem, majd várunk… sokat… csöppségem alszik az ölemben. 2 órát ücsörögtünk a kis helyiségbe “zárva”, amikor fél 12 körül megjelent egy fiatal doktornő. Megvizsgálta… a korábban kapott Algifor hatására már hűlt helye sincs a fülfájásnak. Megvizsgálja a kómás kisfiút… fülgyulladás… Algifor kúra, mivel nem szoktak antibiotikumot adni azoknak, akiknél csak egyszeri tünet a fülfájás. Éjfél körül értünk haza. Máté végigaludta a tortúrát, én hullafáradtan, és hasonló tünetekkel felszerelve kerültem végül ágyba.
Reggelre kicsi hősömnek kutya baja… rajtam kitört a kétoldali orrdugulásos nátha, enyhe fülfájási hullámokkal. Szép az élet! 🙂
annabies 