Egyik hétvégén pillangókat néztünk… van egy nagy pillangórium Fribourgtól nem messze… oda kirándultunk.
Az alábbi képeket gondolom nem nagyon kell kommentálnom 🙂

Tegnap, azaz április 9-én ünnepeltük Kinga második születésnapját. A szerencsés véletlen úgy hozta, hogy Andiék pont aznapra hívtak meg minket ebédelni… egy kis bográcsozás a kertjükben… így együtt köszöntöttük fel a kicsi lányt. Több barátnőm beszámolójából kiindulva nem terveztünk semmi komolyat… majd lesz valami alapon.

Délelőtt Peti, a hős apa elvitte a gyerekeket a tópartra, hogy tudjak itthon készülődni. Sütöttem két kakaós tortát. A csillag alakút Hello Kitty porcukormázas arcával díszítettem, és masni helyett 2 db gyertyát tettem bele… a másik abból az apropóból készült, hogy nehogy kimaradjon bárki is az én egyszerű de nagyszerű sütikémből. Biztosra mentem, nem kockáztattam egy különleges tortával… a kétévesek kiszámíthatatlanok. Így is, amikor a gyertyákat nagy nehezen meggyújtva a csapat elénekelte a “Boldog szülinapot!” köszöntő dalocskát, ahogy lánykámra néztem, egy riadt kis arcocskát láttam… azt hittem pillanatokon belül sírva menekül a szoknyám mögé. Szerencsére nem így történt, hiszen az ének rövid volt, és a gyertyák elfújásának problematikája sokkal érdekesebbnek bizonyult holmi riadalomnál.
Természetesen, jól bevált szokásunkhoz méltón most is legalább egy órával később érkeztünk a beígért időpontnál… ismernek már… ez sem jelentett gondot.

A gyerekek végig istenien játszottak… megint. Kingu hosszasan üldögélt a trambulinon… a szétdurrant lufik színes darabkáit szedegette. Időnként fel-felugrált, szaladgált egy-két kört, majd visszahuppant a gumiasztalra.
Máté traktorozott, autózott, Guillome után rohangált, majd eltűnt a fiúk szobájában.

Én végig a megfázás elhatalmasodó tüneteivel küszködtem. Mire elérkezett a vacsi ideje, a fejem egy belülről zsibongó, szétrepedni készülő burában volt, ahova hang nem nagyon jutott be, de annál több lé szándékozott távozni, a legkisebb nyílásokon át… bedugultam, fájtam, kívül-belül. Próbáltam magam tartani, így csak itthon hagytam magam ledönteni… sajnos nem hites uram, hanem ezúttal a nátha által.

Mindazonáltal a buli nagyon klassz volt. Kinga részletekben kapta meg az ajándékait. Ugyanúgy örült a fentebb említett, japán kultuszmacska portréját viselő, saját bejáratú takarónak, mint a Szépség és szörnyeteg Walt Disney-s változatának zenéjét játszó, állatos kártyákat rejtő zenedoboznak. Legnagyobb meglepetésemre egy kis gumihercegnő kivételével nem kapott játékot… azt viszont rajongott bátyjától kapta. Nagy meglepetésül szolgált az Andiéktól kapott szuper kulacs, amit szerintem Máté kicsit irigykedve nézegetett, zöld színe okán. A játékoknál mindenesetre sokkal többet jelentett a jó társaság… ez volt az igazi ajándék!

… hol is kezdjem…
Itt voltak Nanáék egy hetet… én közben hazarepültem fogorvoshoz, Peti meg Orlandóban tanyázott…
Kedden bánat-, és örömkönnyek viharában minden, és mindenki visszarendeződött…

Szerdán volt az iskolai orvosi vizsgálat. Máté szuperül viselkedett! Igazán büszke lehettem rá! Mivel hallásvizsgálat is szükséges, és az én kicsi fiam a háta mögül sugdosott francia szavakat nem volt hajlandó elismételni, péntekre egyeztettünk időpontot, fejhallgatós, gépi vizsgálatra.

Délután megérkezett Peti elkavarodott bőröndje is. A kedves, és segítőkész kézbesítő
mosolyogva nézte végig, amint felküzdöm a negyedikre… de megérte… drága uram megint istenien vásárolt! A mostani zsákmány 1-1 pár cipő (Solange-nak is), néhány póló, két farmer, meg egy farmerdzseki. A kicsomagolást követően átmentünk Andiékhoz, hiszen a lányának is jutott a vásárfiából. Itt ugyanis nem lehet kapni 42-nél nagyobb női cipőt. Lazán tanácsolták nekik, hogy nézzenek körül Hollandiában, vagy Németországban! Hát ezért mozgósítottuk kiküldetésben lévő páromat, hogy ha már úgyis vásárol, vegyen Solange-nak egy 43-as topánkát. A választás annyira jól sikerült, hogy a leányzó szinte ugrált örömében! Andinak elvittem a fogorvosi turnémról hozott túró-rudi szállítmányt, egy kis sportszelettel, és házi baracklekvárral megspékelve. Az elmúlt hetekben kötött hupikék mellényt is ráhagyományoztam… és milyen jól tettem!!! Istenien áll neki! Máté szokásához híven eltűnt Guillome-mal az emeleten, Kingus meg elfogyasztotta jól megérdemelt, isteni kakaóját. 7 körül indultunk csak haza, miután megbeszéltük, hogy 9-én Andiéknál tartjuk kicsi lányom második szülinapját. Mint kiderült, pont aznapra akartak meghívni minket ebédre, én meg épp el akartam őket hívni, hogy ünnepeljenek velünk… hát így… erős az összhang 🙂

Csütörtökön minden simán ment… egészen este fél 7-ig, amikor is a hálószobánkból jövő sikításra, és sírásra lettem figyelmes… berohantam… Máté füléből ömlött a vér… a radiátorról – ahonnan az ablakon át szokta figyelni a külvilág eseményeit – leugrott… a füle beakadt az ágyunk sarkába, és elszakadt. Hívtam Petit, rohanjanak a kórházba. A portás, és az orvos már régi ismerősként fogadták őket, Tét kis kaszkadőrként jellemezve. Röpke 3 óra várakozás után (miután a kis lurkó édesapja ölében elaludt) orvossal is találkoztak. Ugyanaz volt, aki 10 napja visszarántotta a könyökét a normális helyzetébe. Kicsi fiamnak 5 öltéssel varrták össze a fülét! Az első két öltést átaludta, de utána jött a kapálózás. Hárman fogták le. A könyöke persze ismét kiugrott, de legalább azt már rutinosan rakták azonnal vissza. Tíz napig antibiotikumot kell szednie, hogy a porc el ne fertőződjön. Akkor varratszedés, ellenőrzés, majd 1 hónap elteltével el kell kezdeni masszírozgatni a porcos részt, egy méregdrága csodakrémmel – itt Peti megjegyezte, hogy nekem sosem lesz kenceficém ennyiért -, ami segíti a varratok okozta csomók felszívódását. Mindezt 9 hónapon át!!! Ha belegondolok, hogy állítólag amit 30 napig csinálsz, az szokássá válik… lassan Ferengi lesz belőle. De hogy a fenében fog egy olyan lányt találni, aki hajlandó minden nap a fülét masszírozni? 😀

Talán e szerencsétlen baleset következtében a mai hallásvizsgálat enyhén szólva félresikerült. Bár nagyon figyeltünk rá, hogy a füle ne sérüljön a páciensnek, csimotám oly mértékig begubózott, hogy gyakorlatilag semmilyen együttműködésre nem lehetett rábírni. Tök süketnek tettette magát. Olyan testhelyzetet vett föl, mintha a fejhallgató súlya agyon akarná nyomni. Hosszas rábeszélésem, ígérgetésem ellenére sem tett semmit az ügy érdekében, így kénytelenek voltunk újabb időpontra bejelentkezni… 15-én, reggel 8:30… csapó 2.
A visszaúton (kb. fél óra az irodáig) végig nyafogást kaptam osztályrészül, némi tiltakozással vegyítve. Komolyan el kellet időnként számolnom tízig, hogy ne durranjon el a fejem! Egy rendkívüli Mekis búűző uzsonnát beiktatva hatalmas sétát tettünk a tóparton. Napoztunk, szaldgáltunk/tak, kavicsot dobáltunk/tak. Végül isteni délutánt töltöttünk együtt.

A vacsi, fürdés simán zajlott. Az esti mesét Máté megköszönte… 9 óta mindkét gyerkőcöm az igazak álmát alussza 🙂
Minden jó, ha jó a vége. 🙂

Ülök a reptéren. Várom a gép indulását. Mátétól nagy jóutatpuszit kaptam otthon, Kinga velem akart jönni. Nanu és Kálmán Kati maradtak velük. Apa Orlandóba ment, dolgozni, anya Budapestre fogorvoshoz. Már most rettenetesen hiányoznak… csak szombaton jövök vissza. Remélem nem lesz semmi gond… se itt, se ott, se amott.

Ma délelőtt itthon lógattuk a lábunk, majd fél dél körül felkerekedtünk… sétáltunk vagy 3 órát. Voltunk a shopping centerben, ahol elhagytuk Kingus alvómaciját… talán holnapra meglesz, ha az esti takarításnál előkerül.

Voltunk Starbucksban kávézni… kicsi lánykám édesdeden aludt a babakocsiban, míg mi, a gyönyörű nagy fiammal ücsörögtünk… én kávéztam, ő sütizett, és beszélgettünk, meg újságot olvastunk.

Amikor Kingus is felébredt, elmentünk a játszóházba, ahol lenyűgözték gyermekeim az épp ügyeletben lévő házigazdákat… egy darabig… ugyanis 2 óra múlva Máté odacsapott egy kisfiúnak, aki, valljuk be, elég idegesítő volt, de mégiscsak egy alig másfél éves fiúcska. Felvetettem, hogy talán ideje lenne hazamenni, mire a drágám bemenekült a házikóba, és onnan rugdosott kifelé, az orromra vágta az kisablakot, hisztizett, hangosan dacoskodott… meggyőztem, kimászott… majd miután szépen csöndben próbáltam vele megértetni, hogy nem szép dolog verekedni, rugdosódni, csapkodni, és beígértem a hazamenetelt, még hangosabb, és látványosabb hisztiben tört ki az én tündéri kisfiam. Hangos üvöltések, és nekemfeszülés kíséretében próbáltam felöltöztetni a szintén kicsit méltatlankodó húgát, mire elhagyhattuk a tetthelyet.

Kint pillanatok alatt lecsillapodott… visszamentünk bocsánatot kérni… a 2 hölgy megkérdezte, ugyan miért? Miért is akarom én, hogy bocsánatot kérjen a fiam… mondom mert nem tartom helyes dolognak a csapkodást, lökdösődést, verekedést… itt mintha kicsit megenyhültek volna kritikusaim, de azért erős megítéltetésben volt részem… itthon már dühített a dolog: mégis milyen jogon veszik a bátorságot ahhoz, hogy ítélkezzenek felettem… nem tuszkoltam vagy húztam befelé Mátét, nem erőltettem a bocsánatkérést, csak kértem szépen… odakint sem ütlegeltem vagy szidalmaztam… mégis úgy gondolom éreznie kell, hogy ahogy a játszóházban viselkedett, nem elfogadható, még ha elnézzük is neki, a dackorszakra hivatkozva…

Hazafelé tündibündi lett megint… itthon aztán sehogy sem akaródzott elindulni a negyedikre (mondjuk nem csodálom), és addig addig hülyéskedtek gyermekeim, míg Tének kicsavarodott valahogy a keze… azt mondja belém akadt, és megcsavarodott. Innentől kezdve megint üvöltés, mert fájt neki.

Fél 9-kor Peti elvitte a kórházba… fél óra múlva hívott, hogy mit evett ma Máté, mert hányingere van… azóta semmi hír… remegő gyomorral várom hazatértüket.