Tegnap délután megérkeztek a maradék nélkülözhetetlen dolgaink otthonról… ilyenek a nélkülözhetetlen papírdarabok, textilek, kreatív eszközök. Ilyenek a gyerekek otthon maradt játékai, ami nem tesz ki többet egy köbméternél. Ilyenek még a süteményformáim, a régi zoknik (amikből kiváló zoknilabdákat lehet készíteni), vagy a rengeteg könyv, és a két zsákfotel (na ezektől lett végleg tele a lakás). Azt hiszem most lehet azt mondani, hogy kiköltöztünk… vagy beköltöztünk… ugyanis ma elmentünk az ikeába, ahol megvettük a cuccaink tárolására alkalmas polcokat. Így már egész élhető (legalábbis számunkra) környezetet sikerült teremtenünk.
Ééééééés van végre saját varróasztalom, és tárolóhelyem, ahol az összes anyagom, és kreatív mindenfélém elfér!!! Azt hiszem lassan eljön az ideje, hogy indítsak egy kreatív blogot is, hogy megmutassam, mik készülnek a rengeteg kacatból, amit hosszú évek kemény munkájával halmoztam fel.

A gyerekek élvezték a felfordulást… örültek minden egyes játéknak, ami előkerült a dobozokból. Építeni akartak, majd rombolni, majd kirakózni, majd autózni, majd olvasni, majd vonatozni… élvezet volt hallgatni az örömujjongásokat, amikor egy-egy újabb kincs került elő. És persze, hogy túlpörögtek… 9-kor lehetett őket végre ágyba könyörögni, hogy a meséléstől kicsit megnyugodhassanak… Kinga kis cici után hamar elaludt, de Máténál megint jött az “elviselhetetlenésigazságtalanazélet” érzés. Most Peti bement hozzá, hogy előaludjon neki… ezt nagyon tudja! 😀
Szóval alakulunk…

Ja, és ami a legfontosabb: végre lett internetünk itthon!!!

Ó, bár arról számolhatnék be, hogy megnéztük ismét ezt a film klasszikust, és hogy mennyire tetszett… hát ennél sokkal prózaibb a dolog: tegnap egész egyszerűen túlélésre játszottunk. Már kora reggel (már ha a fél 9 korainak számít) elromlott a kedvem, ami később csak fokozódott. Szegény csemetéimet sajnáltam, hogy ilyen marcona börtönőrük akadt. A délután rendkívül hosszú és unalmas volt… megnéztek vagy 3 dvd-t, ami igencsak ellentmond elveimnek, mégis az egyetlen megoldást jelentette a kedélyállapotom elleni harcban. Morcomat a készülő babaházba fojtottam, mintegy terápiás kezelésként. Jó uram este 10-es hazaérkezése sem lendített rajtam, de miután elmesélte a napját, a már-már sikerbe forduló 3D-s kalandját, és még fancsali képemet észrevéve sem vesztette kedvét, ellenben megértéséről biztosított, mit volt mit tennem, megenyhültem… söt… szám mosolyra húzódott… túléltük.
Ma ígérem jó leszek! Különösen, hogy jönnek a hátrahagyott dobozaink!
Szép napot!

Végre a kádban mindkét gyerek… hallom jól szórakoznak. Igen ám, csakhogy a szórakozás tárgya a zuhany… telefröcskölték a fürdőszobát… a textilpelusokat is. Bemegyek, tajtékozva dugom a gyerekek orra alá a vizes pelusokat… kiabálom rájuk: ez mi?… Máté megszeppenve figyel… Kinga halkan válaszol: pelus…
Lehet ezt röhögés nélkül átvészelni?

Ma meglepően korán keltem… háromnegyed 7-kor… ez nálam még szinte éjszaka… különösen, mióta itt lakunk. Kiderült ugyanis számomra, hogy hátrahagyott kis hazánk az időzónánk legkeletibb pontján fekszik… és hogy ez miért fontos? Mert előttem van észak, hátam mögött dél, jobbra a nap nyugszik, balra pedig kél… érted? Keleten kel a nap… nem mintha ez újdonság lenne, de ez a fontos… keletebben korábban kel… ezért van itt később reggel! (Köszönet elmém megvilágításáért Török Zolinak!)… és az én kis szervezetem be lett kéremszépen csapva… addig kíván aludni, amíg sötét van!
Na de hogy a lényegre térjek: 8.45-re vittem Mátét oviba! Az első idegen nyelvű ovis napjára! Olyan ovit találtunk végül, ahol heti 2x tartózkodhat 2 és fél órát… francia környezetben… ez az ovi különben is csak heti 3 délelőtt üzemel…
Szóval… fél 9-kor felkerekedtünk… le a 4-ről a 2 gyerekkel + 2 zsák szennyes ruhával, minthogy ma mosónapunk is volt. A cuccokat az alagsorba, Kingát a hátamra, Máténak elő a lábhajtányt, és már indulhatunk is… hegyet mászni… ugyanis az ovi a hegyi játszótér fölött van. Oviba be, érzékeny búcsú elsőszülöttemtől… kicsilánnyal a hátamon posta, bolt, haza, mosógép beindít… városba be… a vonatsínek alatt átvezető gyalogos alagút levezető szakaszán begörcsölt a combnyakam… mint tegnap… és mint amikor Kingát 8. hónapja hordtam a szívem alatt (lehet, hogy mégis kéne a babakocsi?)… fog összeszorít… elmúlik… pláza… internetre szerződéskötés… elvinni apához, ugyan írja már alá… szerződést visszavinni (már csak a bekötést várjuk!)… mobilszolgáltatóhoz le, üvöltő gyermek mellett megpróbálok értelmes kérdéseket feltenni, és a válaszokat is megérteni angolul… haza, édes, de egyre nehezebb terhemmel a hátamon… út közben rájövök hogy nincs idő hazamenni, folytatni kell az emelkedést egész az oviig… ott folyosón várakozunk… egyre sűrűsödő majdnemtömegben… egyszer csak elhalkulnak a mesehangok, kulcszörgés, és nyílik az ajtó… jönnek kifelé az ovisok… Máté is… gyönyörű mosollyal a száján. Kérdezem, milyen volt? Mondja, jó….azóta sem sikerült ennél többet megtudnom tőle.
Az óvónénik egybehangzóan odáig voltak tőle/érte… ilyeneket mondtak: zseniális, végig mosolygós volt, és lelkes, mindent megértett… dagadozott a májam a büszkeségtől, és kicsit irigyeltem, hogy milyen könnyen fog megtanulni franciául! Kinga is mondja már, hogy bonjour, au revoir, merci beaucoup…
A nap hátralevő részében itthon voltunk… néha lerohantam a mosodába, tettem-vettem… amikor már nem bírtak magukkal csemetéim, lementünk focizni marháskodni… jól szórakoztunk.
Befelé jövet találkoztunk a házmesterrel… ma napközben betörtek az egyik alagsori lakásba… épp a rendőröket várták… ezért kell itt annyi biztosítást kötni?
Este szokásos fürdés, nem szokásos altatással… Máté még Vízipókot nézett, amikor Kinga már aludni vágyott… követte a nagyfiú is szó nélkül, miután megérkezett a családfenntartó, és hopphoppozott egyet kedvenc fiával.
Most minden csöndes… csak a hátam zsibong… és reggel kezdődik minden előlröl… még jó hogy csak heti 1 mosónapunk van!

Ülök a legkisebb helyiségben, gyerekek Pom-pom-ot néznek… egyszer csak hallom:
– Kinga ne nézd olyan közelről, mert elromlik az agyad! (ezt mi szoktuk mondani). Egyszer már nekem is elromlott, de most már visszajavult!! 😀
Én meg bírjam ki nevetés nélkül?