Minden kedd és szerda délelőttöm füldugulással telik. Kingát ugyanis ilyenkor viszem Vevey-be oviba… a közel 700 méteres szintkülönbségtől a délelőtti süketség ront rám. Mindez jelenleg náthával megspékelve… közelítek a legendás három majomhoz: nem látok, nem hallok, nem beszélek. Fura, idegesítő állapot ez. Viszont amikor dolgunk végeztével visszatérünk a hegyekbe, a tengerszint feleti magasság növekedésével érzékszerveim is szépen fokozatosan visszatérnek eredeti állapotukba… ilyenkor érzem, ahogy a torlaszok oldódnak, tisztul a világ.

Április 20-án indultunk vissza. A búcsúzás nehéz volt. Nagyon nem akartam visszajönni, ami egyrészt meglepett, másrészt nyomasztott… a hangulatomtra mindenképp rossz hatással volt. A lakásból kilépve majdnem elbőgtem magam. A gyerekek az utolsó hetet a gotthárdi mamánál töltötték. Kettesben, egy nagymamával megspékelve indultunk hát értük, hiszen Nana is szeretett volna elköszönni tőlük…. mégegyszer 🙂
Gotthárdon töltöttünk egy éjszakát, majd szombat délelőtt dokilátogatás, szuri, végül ebéd, és délután kettes indulás. A gyerekek félig szomorúak voltak, félig örültek, hogy “haza” megyünk. Ők sokkal könnyebben szakadtak el… nekik sokkal kevesebb emlékük fűződik kishazánkhoz. Nekem nagyon hiányoznak a barátok, a család… még mindig, és folyamatosan 🙂
Egy hazautazás mindig feltépi a sebeket. Itt, vagy akárhol máshol sosem lesz olyan, mint régen, otthon. Csak a gyerekek miatt éri meg! Kinyílt előttünk néhány kapu, amiken be kell menni. Újabb, és újabb lehetőségek, és kérdések merülnek fel, más problémák adódnak. Vannak könnyebb, és vannak nehezebb időszakok. Az otthoni életünk nehézségei más formában jelennek meg, amikre válaszokat kell találnunk. A gyerekek miatt megéri, mindig erre kell koncentrálni… nem szabad a múltban élni, sem otthon, sem máshol. A régi, unásig ismételt közhelyeket kell szemünk előtt tartani, hogy előre tudjunk nézni, sohasem vissza. A visszatekintés csak rövidke látogatás kell hogy legyen. A jelenben kell az állandó tartózkodási helyünket megjelölni, miközben az ablakon a jövőbe bámulunk… nagyon nehéz nekem mindig ez az első pár nap, hét. Vissza kell térnem a “máshová”, ahol mások életét kell élnünk. Nagyon nehezen szánom rá magam ilyenkor a hétköznapokra. Vissza kell rázódnom, hogy a gyerekek lendületével lépést tudjak tartani.
A megérkezés döbbenete nem könnyítette meg a dolgot. Éjjel kettőkor futottunk be a ház elé. A hó nagyrészt elolvadt, de 5 fok alatt volt a hőmérséklet. A lakásban 12 fok fogadott, így a törpékkel összekucorodva aludtunk, dupla paplan alatt. Reggelre aztán megint leesett a hó. Sírógörcs helyett csendes beletörődés, és elvágyódás kerített hatalmába. Az április végi tél, és hó nem tesz boldoggá. Költözni szeretnék, egyre határozottabban. Csak a gyerekek miatt éri meg ez az egész. Tudom, hogy mi sosem fogjuk magunkat itt otthon érezni, még ha megszokjuk is. Ők viszont már talán itt eresztenek gyökeret, ami egyrészt megnyugtató, másrészt elkeserítő… a nagy magyar valóságnak már nem lesznek részesei, Szentendre nem fog nekik jelenteni semmit.
Meg kell keresnem itt is a hétköznapi boldogságadagjaimat, hogy ne besavanyodott negyvenes legyek, mint a sárkány, alattunk.
Dolgozom rajta, ígérem. Most viszont még egy kicsit őrlődök magamban. Lehet, hogy azért dolgoznak itt is annyit az emberek, azért rohangálnak ide-oda, azért nincs idejük senkire a családjukon kívül, azért ragaszkodnak a percre beosztott menetrendjükhöz, mert ezek nélkül önmagukkal kellene szembenézniük? Látniuk kéne a savanyút legbelül? Hát én egyenlőre ezt teszem, és nem tetszik… Keresnem kell olyan dolgokat, amik engem is szétapróznak, beosztanak, és nincs időm kibámulni az ablakon, a havas tájra… április végén… 🙂
És még egy gondolat… szomorú, hogy el kell jönnünk ahhoz otthonról, hogy ne a mindennapi élet gondjai nyomasszanak, ne a létbizonytalanság tegyen rossz kedvűvé… hanem az idegenség… na de ez orvosolható… remélem 🙂

És egy kis változás röpke néhány órával később…
Elkísértük Mátét a buszhoz… ma kivételesen eljött mindkét kedvenc anyuka… ők is csemetéiket kísérték. Nagy örömmel üdvözöltük, majd kölcsönösen biztosítottuk egymást afelől, hogy márpedig ilyenkor ez a hó sok(k), és már unjuk 😀 Tavaly márciustól már gyönyörű idő volt… szóval van még remény 🙂
Isteni volt annak felismerése, hogy nem vagyok egyedül a nyűglődésemmel, Allison (az angol anyuka) is megértette, hogy miért is volt nagggyon jó otthon, a barátok között.
Mindennek betetőzése képpen kisütött a nap is, a reggeli hónak már szinte nyoma sincs, ahogy a reggeli búbánatom is olvadóban 🙂 Talán mégiscsak szép az élet… különösen, ha úgy osztjuk be az időt, hogy akkor legyünk itthon, amikor sárkány-bárkány nincs 😀

Az indulás időpontja egészen csütörtök kora délutánig bizonytalan volt.  A tíz napja rendelt, raktáron lévő nyári gumik nagyon nehezen jutottak el hozzánk, így az autó nyáriasítása (a beígért gyönyörű idő reményében) csak halasztódott… végül csütörtökön kora délután csak kiszállították, így a gumis csak fel tudta szerelni, mi meg este 7-kor csak el tudtunk indulni kicsiny hazánk felé. Már az út elején megállapodtunk abban, hogy Münchenben töltjük az éjszakát, hisz így talán nagyobb biztonsággal jutunk haza. Az úton végig zuhogó eső kísért. A 6 órás éjszakai szállodázást követően reggel 8-kor már újra a kilómétereket faltuk… kisebb-nagyobb dugókban álltunk, de szépen lassan hazaértünk. Így pénteken délután 5-kor már Szentendrén voltunk. A kullancs-oltás beadása végett orvosvadászatba kezdtünk, hiszen információink szerint 2 héten belül be kéne adni az emlékeztetőt, hogy legyen hatása… mi meg pontosan 2 hétig leszünk itthon. Kata segítségével egy éppen Pomázról Leányfalura hazaigyekvő nőgyógyász ismerős megállt a házunknál, hogy közösen kiokoskodjuk hogy is működik ez… arra jutottunk, hogy ráérünk arra még, így a szúrás elmaradt, Kinga megmenekült. 🙂

Két órával később már egy rockbuli felé tartottunk… Peti régi bandája zenélt, a Missycage. Én fotóztam, legalábbis igyekeztem elfogadható képeket készíteni… egy-kettő egész pofás lett, de azért van még mit tanulnom. A buli végére én a fáradtságtól, Peti a sörtől kipurcanva hagytuk el a Tündérgyárt. Éjfélkor már otthon is voltunk… hiába, nem vagyunk már a régiek. 😀

Szombaton nem keltünk hajnalban. Kinga szülinapi bulijára készültünk… nem vittük túlzásba: Lidliben bevásárlás, majd a Surányitól torta (csókolom, répatorta van?… volt :)) A vendégek délután három körül kezdtek szállingózni. Isteni spontán-ízű összejövetelnek sikeredett. Fantasztikus volt, hogy bár a barátaink nem ismerték egymást (voltak, akik már találkoztak nálunk a nyári bulin egyszer), mégis teljes összhangban telt az este… kivétel nélkül mindenki jól szórakozott, ezt állíthatom. Bizonyságul álljon itt az a néhány fotó, amit elkattintottam… merthogy tényleg kb. összesen ennyi készült… nem kellett pótcselekvéshez nyúlnom, hiszen más dolgom volt: buliiiiiiiii!!!!!!!!! A gyerekek tomboltak, milliónyi apró lábacska dübörgött végig a lakáson, hangos kacagások, elmélyült építkezések, szivacskorong zuhatag, párnacsata… a felnőttek (legalábiis életkoruk alapján) esetében ez borozgatás, evés, beszélgetés, és röhögés formájában nyilvánult meg. A sárkánymentes övezet felszabadító érzés! Főleg remek barátok társaságában! Köszönjük, hogy itt voltatok!

Vasárnap családilag ünnepeltük a kicsi lányt, és a húsvétot. Nagynéném isteni ebéddel várt minket, a gyerekek csokitojásokat kerestek a kertben, majd szülinapoztunk… most ugyan nem 5-ször, és 3 nyelven énekeltük el a szülinapi dalt, de Kingus így is repesett a boldogságtól, és kötelességtudóan fújta el a gyertyáit. Ismét általános megelégedéssel fogadták a kakaós sütimet… így aztán tényleg nem kell cukrász fenoménné válnom… ez kitart, amíg élek 😀

A húsvéti locsolkodás kimerült András és Samu látogatásában… szerencsére 😀 Kingus, a kis virágszál még elég harmatosnak érezte magát ahhoz, hogy maga helyett a szülinapi százszorszépét locsoltassa meg a fiúkkal. Most meg Nana vitte el őket további csokitojások felkutatására… mi meg ülünk itthon kettecskén, nyugiban, a tv-ben meg a Nagy durranás megy…
Kellemes Húsvéti Ünnepeket… Sophie Marceau, és Belmondo örökbecsű klasszikussá vált filmje alapján 🙂