Ma reggel korán keltünk, hiszen oviba mentünk… végre!!! 3 hét kimaradt… az első kettő betegség miatt, a harmadikon szünet volt.
Té megint nagyon jól érezte magát, és ismételten elbűvölte az óvónőket… érkezésemkor újfent superlativusokban beszéltek róla… már amennyit megértettem szegényes francia (nem)tudásommal.
Kingussal közben mostunk egy adagot, majd – miután reggel kiderült, hogy nem mehet 2 évesen az oviba, hiszen csak 2 és fél éves kortól fogadhatják a törpéket – interneten kutakodtunk másik ovi után… nem leltünk egyet sem. Így főállású anyai létem októberig tolódik… vagy tovább… ki tudja 🙂
Az ovi utáni másfél órát a hegyi játszótéren töltöttük, hiszen végre-végre tavaszodik! Gyönyörű, bár még bágyatag napsütés, szaladgáló gyerekek, finom bolti sütifalatok… mi kell még? Hazaérve kicsi lánykám már zuhant is az ágyba… én is mellé… csak a telefonom rezgésére keltem fel. Okos nagyfiam meg nyugodtan, és csöndben várt rám…
A délután csendben, vagy legalábbis nyugalomban telt. Főzőcskéztünk/tem, volt sok játék, mese. Amíg leszaladtam a mosókonyhába (ahogy most is kéne), Máté félretűzte kishúga haját, a kedvenc csitt-csattal… Rövid locsipocsi, kis Dora, majd alvás.
Az esti Mátéhisztitől eltekintve igazán ideális napnak mondható… 🙂

Az utóbbi pár nap annyira jól sikerült, annyi programunk volt, hogy nem tudtam rászánni magam az írásra…

Pénteken találkoztunk végre Andiékkal. A Tropicarium melletti kis állatkert volt a cél, ahova állítólag hótigris érkezett… na őt nem láttuk. Ennek ellenére nagyon klassz sétát tettünk az állatokat nézegetve… egy probléma volt csak: olyan hideg lett, hogy majd megfagytunk. A gyerekek persze ide-oda szaladgáltak, nem éreztek sem fáradtságot, sem hideget. A hidegre való tekintettel nem tartott tovább az egész másfél óránál, amikor is Andi javaslatára náluk folytattuk a bulit. Egy tanyán élnek, ugyanis a nagyszülők gazdálkodásból tartják fenn magukat. Na ott aztán nem kell a kocsiktól tartaniuk… a gyerekek futhatnak kedvükre, amíg csak bírják… gyönyörű a környék, csupa zöld, dimbes-dombos táj. Vendéglátóink megérkezésünk pillanatában előkerítették a már félretett duplókat, kisebb gyerekeknek való játékokat, amit csemetéim rövid időn belül nagy örömmel birtokba is vettek. Klassz délutánt töltöttünk együtt… volt játék, beszélgetés, palacsintázás, társasozás. Kaptunk a végén emlékbe fotókat is kinyomtatva, az állatkerti pillanatfelvételekből. Aminek a legjobban örültem, hogy Andi egy egész dossziényi prospektust, leírást állított nekünk össze, a környékbeli programokról, a szórakozási lehetőségekről, a fontos tudnivalókkal egyetemben.
Induláskor még meghívást kaptunk egy szombat délutáni közös bowlingozásra… örömmel elfogadtam.

Másnap reggel apa elvitte a gyerkőcöket játszóterezni, míg én itthon végignyaltam a lakást… kipucováltam, ami csak időmbe belefért. Kingus hazafelé elaludt… minthogy előző nap meghívtam a házunkban lakó egyetlen ismerősünket palacsintázni (a változatosság kedvéért), így igazi szorgos háziasszonyként a takarítást főzőcskézés követte… a következő napirendi pont az összeszedelődzködés, indulás volt. Andiék már a bowling-teremben voltak, édesanyjával, öccsével, és családjával, meg Andi barátnőjével. Hihetetlen módon magyarokkal voltunk körülvéve! A bowling azt hiszem nem az erősségem… biztosan nem vállalok oktatást… viszont ismét jól éreztük magunkat! A gyerekeknek való tekepályán Máté hihetetlenül ügyesen játszott… a jövő reménysége. A játék után még maradtunk egy kicsit beszélgetni… Kingus eközben rendkívül jól szórakozott: fel-le rohangált, hátán a hátizsákommal, boldogan sikítozva, közben lenyomott egy-két bögre kakaót… Mátét a játékgépek kötötték le.

A késői hazaérkezés sem vette azonban kedvünket, hogy ma reggel ismét útra keljünk. Ezúttal is Lausanne felé vettük az irányt, és a GPS útmutatásait követve nagy nehezen eljutottunk az Olympiai Múzeumba. Itt a gyerekeket a nagy rohangálásban néha már-már elvesztettük a szemünk elől, de hála égnek végül mindig meglettek 🙂
Képek alant…

A délutánt nyugodt családi környezetben töltöttük szerény hajlékunkban, kipihenve az elmúlt 3 nap fáradalmait…

Ma mosónapom volt… megint. Ilyenkor igyekszem jobban szervezni a kimozdulásokat, ne kelljen feleslegesen megmásznom a 4 emeletet. Mivel ez a hét oviszünet (mikor is lenne, ha nem közvetlenül 2 hét betegeskedést követően…), nem siettük el az elindulást. Reggel gyönyörű napsütésre ébredtünk, mely alapvetően meghatározta a hangulatomat, ezáltal a gyerekekét is… elképesztő mennyivel könnyebben kezelhetőek szép időben…
11 körül kerekedtünk csak fel, egyszáldzsekis, tornacipős szerelésben… jaj de jó is volt! Séta apához, közös szendvicsezés, posta, majd haza. Hazafelé beugrottunk egy játszóházba, amiről múltkor az orvosi rendelőben mesélt egy kedves indiainak tűnő hölgy, tökéletes angolsággal. Épp csak bekukkantottunk, megígérve, hogy 3 körül visszatérünk… na ja. Mire hazaértünk, Kinga elszenderült a babakocsiban. A bevásároltakat egy hatalmas szatyorba tuszkoltam, a lányomat kikaptam a kocsiból, majd a lábam, és valószínűleg a fülem segítségével összecsuktam a kocsit, és bepakoltam a Sharanba. Kingus édesdeden aludt, a karomban lógva. Amikor vállamra emeltem a felcipelendő vásárfiát, kis híján összerogytam, de megembereltem magam, és szinte felszökelltem a negyedikre… kicsi lányom még mindig szunyált… a lakásba csörtetést, ágyba fektetést is végigaludta. Mátéval egy darabig a konyhában diskurálgattunk, majd ki-ki ment a maga dolgára. Té egy üveg szörppel bevonult a kis kanapéra, szokásos délutáni ejtőzésére, míg én levetettem magam a számítógép elé, épp csak megkukkantani a levelezésemet, a facebookot, és egy pillanatra a babás fórumot, amiből azóta kinőttek a gyerekek. Röpke fél óra elteltével lett csak gyanús, hogy egy szösszenést sem hallok a másik szobából… kisettenkedtem… az én nagy, sohadesohanemalszom fiam ivás közben elbóbiskolt. Ily módon visszarogytam székembe, és élveztem a csöndet… legalább 1 órán át kötögettem, és videóztam! 4 óra tájékán magához tért elsőszülöttem… fél 5 körül ébresztettem a törpét. Közben beszürkült az ég, de a rosszkedv elkerült… naná… milyen gyönyörű ajándékot kaptam csemetéimtől: másfél óra csendet, nyugalmat, pihenést!
Miután elintéztük mosodai tevékenységünket, negyed 6 körül értünk vissza a játszóházba. Ott egy nagyon kedves hölgy fogadott minket, és vett szárnyai alá. Elmondott minden tudnivalót töviről hegyire, angolul (!). Mint kiderült, a város támogatja őket, hogy a kisgyermekes anyák és csimotáik könnyebben visszailleszkedjenek a társadalomba… hogy anyu eleressze a kicsit, hogy az más gyerekeket is megismerjen, játsszon velük, találja meg a helyét, hiszen ez mindkettőjük érdeke… hogy anyu beszélgethessen más szülőkkel, ne érezze magát bezárva, egyedül, kiszakítva a társaságából… szóval ide ismerkedni jön mindenki… és mindezt teljesen ingyen! Olyannyira, hogy még a kávé, és a keksz is ingyen van! A játékok szuperek… minden délután lehet menni… a nyitvatartási időn belül akkor érkezünk, és távozunk, amikor csak akarunk! Vannak szabályok, de értelmesek.
Mi is ismerkedtünk… egy nagyon helyes anyukával beszélgettem, a zárásig hátralévő 10 percben. Egy szó mint száz, elképesztően jó kezdeményezésnek tartom! Igyekszünk sokat oda járni, hogy esélyt adjunk barátságok kialakulásának, nyelvtanulásnak… bár, ha mindig lesz vki, aki angolul szól hozzám, a franciát nem nagyon fogom megtanulni… de majd meglátjuk 🙂

Tegnap zuhogó esőre ébredtünk. Nem vidított fel túlságosan, amint ez várható volt. Na de leráztuk magunkról a rosszkedvet még csírájában, és felhívtam Andit… még mielőtt ide költöztünk, egy barátnőm javaslatára az iwiwen körbenéztem, kit találok a környéken, aki szimpatikusnak tűnik első látásra. Andi annak tűnt, így írtam is neki, hogy jövünk… hónapok múltán válaszolt csak, kb. 2 hete… nagyon kedvesen írt, így tegnap felhívtam, nincs-e ötlete mit lehetne csinálni esőben, 2 kicsi gyerekkel. Az ő ötlete volt a tropicarium… hálás is vagyok érte! A gyerekek nagyon jól szórakoztak, és nekem is jutott 15 nyugodt perc… amíg Petivel elmentek pingvinetetést nézni, én a kávézóban a melegszendvicsemet eszegettem, és kortyolgattam a tejeskávémat… nyugodtan…
Annyira jól sikerült, hogy ma megint elmentünk… a Vivariumba, Lausanne-ban. A kígyók, békák, gyíkok lenyűgözőek voltak… csemetéim nagyon élvezték. Máté megkért, menjünk oda sokszor… minden nap… egész nap… háááát, meglátjuk… megyünk, az biztos. Néhány kép ízelítőül… anyu, ne nézd meg! 😀

Miután hosszas vizsgálódás után gyermekeimnek közös erôvel sikerült elrontaniuk a hordozható dvd-lejátszót – minden apró részletét átnézték, elemezték mûködését -, komoly, elôre megbeszélt használati feltételek mellett hajlandó volt édesapjuk egy újabbat vásárolni. Ezen szerzeményünk két darab képernyôvel bír, mely tulajdonsága a hosszú hazautakon rendkívüli elônyt jelent… talán nem szükséges részleteznem miértjét… 🙂
Vételeztünk mellé dvd-lemezt is. A változatosság kedvéért Dóra, a felfedezô költözött otthonunkba, aki ellenben itt franciául beszél… napi 1-2 alkalommal.
Csemetéimet láthatóan egyáltalán nem zavarja az idegen nyelv, sôt, úgyy tûnik a nyelvtanulás rögös ösvényére lépte, ami számukra talán nem is olyan rögös, mint szegény, öreg szüleiknek…